Amitgondolsz...

Idegen női szag ült meg a lakás kisebbik szobájában és az apró előtérben. Azokban a helyiségekben, amelyekben a tanítvány megfordult. Ő öccsének ismerőse egyetemre jár, és matekból korrepre van szüksége. Ő heti egyszer foglalkozik vele. Tegnap volt az első óra, és a tanítvány másfél órás itt tartózkodása után az említett lakrészekben a nagyon intenzív idegen női szag még egy órán keresztül érezhető volt.

Ő persze tagadott (hogyne tagadott volna). De ő férfiszaglása nem olyan kifinomult az ilyen dolgokkal kapcsolatban. Én sem tudatosan kerestem, csak hirtelen megcsapott az ismeretlen illat, amikor bementem a kisszobába. És rögtön éreztem, hogy ez az illat női, méghozzá idegen. Azt azért nem mondanám, hogy ellenséges (először azt hittem, de nem volt az). Furcsa. Mintha egyenesen nekem címezték volna. Mintha nekem üzentek volna vele (csak tudnám, mit).

És akkor elgondolkodtam azon, hogy mitől furcsa és női ez a szag, hiszen más nőnemű lények gyakran megfordultak nálunk, de még egyszer sem maradt utánuk ilyen erős, ilyen idegen és ilyen női szag. A szűkebb családunk nőtagjainak (őnek és nekem sincs lánytestvérünk) anyu- vagy mamaszaga van. Ezek ismerős, (testet és lelket egyaránt) gyógyító, megnyugtató illatok, és nem jutna eszembe velük kapcsolatban a női jelzőt használni. Azután ott vannak a barátnők és barátok barátnői. Ők körülbelül az én korosztályomhoz tartoznak, és elsősorban nőneműek (anyaszerepet még nem vettek fel). Mindegyiküknek egyedi illatuk van (valójában minden ember illata egyedi), de ők mégsem női szagot árasztanak magukból, hanem barátnőillatot, amely barátságos, jóindulatú és kedves. Ha már itt tartunk, akkor térjünk ki a gyerekek illatára is, amely élesen elkülönül a felnőttekétől. A kisbabák és gyerekek (kb 8-10 éves korukig) illatának van egy közös jellemzője: az édesség erőteljes bennük. Ez az illat nagyon harapnivaló, tiszta és ártatlan, nincs benne rosszindulat. Ráadásul nagyon intenzív, mert amikor olyan házban járok, ahol kisbaba vagy kisgyerek is él, akkor ez az illat képezi a lakás szagának nagyobbik részét.

A lakásoknak is van egyfajta sajátos illatuk. Szerintem ez keveréke a tisztítószerek, a benne élő személyek és tárgyak szagának. Amennyire meg tudom ítélni, a mi lakásunk szaga (én csak a lakásba való belépésemkor szoktam érezni egy-két lélegzetvétel erejéig) elég kellemes és békés, határozottan jóindulatú. Tegnap este a kisszobában azonban hirtelen érzékeltem a lakásunk szagát, és ez egy ismeretlen szag volt. Furcsa volt, idegen és hideg. Közömbös. A női szag miatt. Nem emlékszem már pontosan az idegen női szagra, de volt benne parfüm (fanyar, frissítő), és nagyon józan és titokzatos volt. Domináns. Kicsit olyan érzésem volt, mintha hirtelen kizártak volna a lakás légköréből, az életemből. Talán így érezhetne egy meghalt személy, ha idővel visszalátogathatna korábbi életének helyszínére.

Mindenesetre furcsa volt, mélyen megrázott, pedig csak egy idegen női szagról van szó, amelynek létezését ő makacsul tagadja. Azt hiszi, hogy féltékeny vagyok. Még azt is felajánlotta, hogy lemondja az órákat, ha zavar engem. Nem vagyok féltékeny, tényleg nem. Megmondanám, ha az lennék. Szerencsére nem vagyok az, és nincs is okom rá. De az idegen női szag kibillentett az egyensúlyomból (a lelkiből). Nem tudom, hogy ez mit jelent. Az a lényeg, hogy hamar távozott a lakásból, és legközelebb csak jövő héten lesz óra. Idővel meg majdcsak megszokom vagy megfejtem a jelentését, és akkor ez az illat többé talán már nem lesz furcsa, idegen női szag.

A most következő gonolatmenetet őnek is felvázoltam ma reggel. Ő végül nem tudott rá választ adni, azt mondta, hogy összezavarodott (most legalább figyelt rám). Valójában ez egy költői dilemma (a költői kérdés mintájára). Nem lehet és nem is kell rá válaszolni. Középiskolás koromban nagyon kedveltem ilyeneket kigondolni, és azután az osztálytársaimnak szegezni őket. Nem, csodával határos módon nem utáltak emiatt. Inkább szórakoztatónak találták őket.

Tegyük fel, hogy van két hadsereg, akik holnap csatázni fognak egymás ellen. Az egyik csapat győzedelmeskedni fog a másikon. A két sereg legyen a fekete és a fehér (vigyázat! Ezek az elnevezések nem hordoznak semmiféle negatív vagy pozitív jelentést. Egyszerűen csak egyediesítő, specifikáló funkciójuk van). Feltesszük, hogy mindkét csapatból legalább egy személy Istenhez (bármely vallás Istenéhez, Isteneihez) imádkozik. Természetesen fohászuk több-kevesebb eltéréssel arra irányul, hogy a másnapi harcban a saját csapatuk győzzön, a másik csapat szenvedjen vereséget/minél több harcosuk haljon meg és legalább saját maguk kerüljék el a halált. Isten hallja az egyidejű könyörgéseket, amelyek tartalma ugyanaz, mégis merőben ellentétes cselekedetet várnak el tőle. Ilyen helyzetben mit tehet Isten? Az alapján cselekszik, hogy ki imádkozott előbb, kinek a hite az erősebb, melyik csapatból imádkoztak hozzá többen vagy hosszabban? Vagy szimpátia alapján? Mi van akkor, ha egyesek végigimádkozzák az este nagyobb részét, de Isten másnap nem avatkozik közbe? Ekkor a virrasztás miatt álmos, dermedt reflexű katonáknak kisebb az esélye az előző estét imátlanul, alvással töltő, kipihent ellenfelekkel szemben. Isten végül úgy is dönthet, hogy átalussza a másnap reggeli harcot, és csak a végén zsebeli be a hasznot: a vesztesektől az átkokat, a győztesektől az áldást.

Ehhez hasonló helyzetek percenként előfordulhatnak. Szerencsére Isten eddig mindig megoldotta valahogy. Csak tudnám, hogyan.

Azt hiszem, hogy a nyelvművelést illetően  a nyelvészek (és a nyelvhasználók) sohasem fognak egyetértésre jutni. Nézetek és iskolák széles skálája alakult ki a témával kapcsolatban.

Vannak, akik szerint a nyelvet egyáltalán nem kell védeni, mert a nyelv tud  magára vigyázni, ezért nincs is szükség semmilyen szabályozásra. A konzervatívabbak úgy gondolják, hogy a nyelv általában be tudja tölteni funkcióját, de valamiyen mértékű szabályozásra mindenképpen szükség van. És persze ott vannak azok, akik a nyelvet magatehetetlen gyermekként felfogva mindentől védeni akarják, és mindenféle változását ellenőriznék. Megítélésük szerint a nyelvre káros hatásokat, változásokat minden további nélkül ki kellene irtani.

Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy a nyelv is halandó (gondoljunk a holt nyelvekre), de egy nyelvnek nem feltétlenül szükséges meghalnia az emberiség előtt (bőven ráér jóval utána is). A nyelv szerintem tud magára vigyázni, de azért engem mint nyelvhasználót sérthetnek egyes változások az anyanyelvemben. Szakképesítés nélkül is meg tudja bárki ítélni, ha egy nyelvi jelenség magyartalan, azaz idegen a magyar nyelv hagyományától. Röviden szólva helytelennek érezhetünk egy-egy nyelvi formát, és ezért elutasíthatjuk a használatát. Az pedig, hogy személyes meggyőződésünk ellenére egy-egy ilyen forma elterjed-e, és meghonosodik-e, az nem az egyéntől, hanem a közösségtől függ.

Tisztában vagyok vele, hogy a bejegyzéseimben rendre megsértem a helyesírási szabályokat, így elég álságosnak hathat a nyelv védelméről szóló eszmefuttatásom. Viszont a blogfelületem az én nyelvi laboratóriumom, ahol tetszésem szerint kísérletezem a nyelv tartalmával, formájával, hangulatával és stílusával. Teszem ezt elsősorban saját fejlődésem, szórakoztatásom és kíváncsiságom kielégítése céljából. Emiatt itt (valamint ehhez hasonló informális helyzetekben) megengedem magamnak a helytelen nyelvhasználatot. Ettől függetlenül régóta zavar egy nyelvi jelenség, és ezzel el is érkeztünk e bejegyzés okához (elnézést a túl hosszú előszövegért).

Arról van szó, hogy a hasonlítás két, vonzattal rendelkező kifejezését rendszeresen összekeverik beszédben és írásban egyaránt. A helytelen kifejezés, illetve a szerkezet a helyes alakokra bontva:

'hasonló mint' → 'olyan mint' és 'hasonló vmihez'

Fáradt vagyok (csak tudnám miben merültem ki ennyire). Fáradtságom sajnos (elsősorban) lelki eredetű. Egészséges vagyok. Fiatal. Előttem az élet. Vannak diplomáim meg sokféle papírom, amelyek igazolják a tehetségemet. Tudok nyelveket.

Magyar az anyanyelvem. Gondolataimat tökéletesen szőve tárom eléd a magyar nyelv  gyönyörű mintáját követve. Szeretem a szöveget írásban és szóban. Lenyűgöz magának a nyelvnek az anyaga. Rajongásom nem a magyar nyelvnek szól, hanem az anyanyelvemnek, amely az én esetemben történetesen a magyar. Az anyanyelv mindig tökéletes és a legszebb. Nem győzök betelni vele.

Nem éhezem, sokan szeretnek. Van családom. Mosolygok rád. Szerencsés vagyok. Nincs bennem erő. Nem tudok dönteni, pedig kellene. Már egy éve élek céltalan. Életcélzavar. Második kamaszkor. Lehetnék, lehetnék. Előttem az élet, de nem tudom elkezdeni. Csak tolom magam előtt. Most még képtelen vagyok dönteni. Miért?

Mi a baj velem?

Végül elmentünk moziba. Igen, túléltem, és nem fájt. Kivételesen a film is megérte az árát (váratlan meglepetés). Már idejét sem tudom, hogy mikor láttam jó filmet moziban. Ő és én is 5*-ra értékeltük.

Az alapötlet enyhén a Mátrixra emlékeztet. Az Eredetben létezik a valóság, de Cobb (Leonardo DiCaprio) és néhány társa valamilyen speciális, táskába épített infúziós adagoló segítségével be tud lépni mások álmába. Minden ember tudatában van három szint (a szintekbe az álom alatt lehet belépni az álom az álomban elv szerint), a harmadik szint természetesen a tudatalatti legmélyebb része. Van még egy sík (váró), amely amolyan közterületszerű tér. Fontos, hogy a valóság objektív idejéhez képest az álomszinteken szubjektív idő van. Tehát ami a valóságban öt perc, az az első szinten egy bő órának tűnik, a másodikon pedig még többnek. A váróban akár egy egész életet is el lehet tölteni, mialatt a valóságban csak néhány órát alszunk. Cobb és társai  azzal foglalkoznak, hogy a célszemély tudatából álmon keresztül kilopnak bizonyos információkat, mindezt természetesen sok pénzért. Az egyik megbízatásukkor azonban nem tudják megszerezni a kért adatot egy ázsiai üzletembertől. Végül ez az üzletember felbéreli őket arra, hogy ültessenek egy gondolatot (darabolja szét a cégét és adja el) legnagyobb riválisa fiának tudatába. Cobb persze verbuvál egy csapatot, és elkezdik a küldetést. Persze vannak meglepetések, és nem várt bonyodalmak. Fontos adalék, hogy Cobb évekkel ezelőtt a feleségével és két gyerekükkel Amerikában élt. Felesége öngyilkos lett, de a hatóságok őt gyanúsították meg azzal, hogy meggyilkolta Malt (Marion Cotillard). Emiatt el kellett hagynia a gyerekeit. A bevetéseket a Cobb emlékei által életben tartott feleség kivetülése folyton szabotálni akarja, szóval hősünknek még ezzel is meg kell birkóznia. Ha sikerül a gondolatültetés, akkor ejtik a gyilkosság vádját, és Cobb hazatérhet a gyerekeihez. A film vége azonban nem egyértelmű. Nyitva hagyja azt a kérdést, hogy a Cobb által valóságak értelmezett sík tényleg a valóság vagy csak egy álom. Én inkább úgy gondolom, hogy ez a sík a valóság, ő szerint azonban nem az, ha második részt is akarnak készíteni.  Egyetértek vele.

A filmben persze vannak ellentmondások, és néhol követhetetlen volt, hogy mikor melyik szintre ugranak. A tudományos része sincs eléggé kidolgozva, de az alapötlet jó. A cselekmény fordulatos, ötletes, és az akciós részek sem túlzottak.  A színészek is kiválóan teljesítettek. Leonardo DiCaprio főszereplésével az elmúlt évtizedben már elég sok kiváló filmet volt szerencsénk látni. Az Eredetben összetett, a múltja miatt gyötrődő figurát formáz. A feleség  és a gyerekek emlékének folytonos megjelenése szerintem erőltetett, és ettől ez a szál már a film közepén elkopik. A fentiektől eltekintve remek film, megéri  a mozijegy árát, és érdemes többször is megnézni. Várom a folytatást.

 (színes, amerikai-angol sci-fi, 142 perc, 2010)

rendező: Christopher Nolan
forgatókönyvíró: Christopher Nolan
zeneszerző: Hans Zimmer
operatőr: Wally Pfister
producer: Christopher Nolan, Emma Thomas
vágó: Lee Smith

szereplő(k): 
Leonardo DiCaprio (Cobb)
Ellen Page (Ariadne)
Ken Watanabe (Saito)
Marion Cotillard (Mal)
Joseph Gordon-Levitt (Arthur)
Tom Berenger (Browning)
Cillian Murphy (Fischer)
Michael Caine (Professzor)
Tom Hardy (Eames)
Lukas Haas (Nash)

(A film adatainak forrása: port.hu)

Tombolok. Öt perce telefonált, hogy moziünnep van, és ma moziba megyünk. Tombolok.

Ő nagyon jól ismer. Tudta, hogy tombolni fogok. Ezért is hívott öt perccel a hazaérkezése előtt. El akarta kerülni, hogy első dühömben lekapjam mind a tíz körméről. Tévedett. Telefonon keresztül is képes vagyok döfni a szavaimmal. Tudhatná, hogy utálom az utolsó pillanatban bejelentett programokat, mert szeretem jól előre betervezni őket a napirendembe, és lelkileg felkészíteni magam az eseményekre. Másrészt azt is tudja, ha jóval előbb tudok egy programról, fennáll a veszélye annak, hogy időközben meggondolom és megmakacsolom magam. Ahogy közeledik az idő, kényszernek, kötelességnek kezdem érezni az adott eseményen való részvételt, legyen az sörözés a barátokkal (elnézést tőlük) vagy egy egyszerű mozi. Nem tehetek róla, de emiatt az érzés miatt (fene tudja, mi okozza) képes vagyok az előre bejelentett programon való részvételt visszautasítani.

Ő tehát most úgy döntött, hogy nem hagy időt nekem a gondolkodásra (szerintem nem is tervezte előre, csak spontán eszébe jutott), és bízik a meglepetés erejében, no meg a telefon adta áldott fizikai távolságban. Csakhogy nem számított rá, hogy hormonjaim miatt ma különösen ingerlékeny hangulatban vagyok, valamint hogy holnap akartam hajat mosni, mert addig már nem terveztem emberek közé menni. A bejelentés hatására gyorsan csap alá tartottam a fejemet, és mire megjött, addigra már csak a hajszárítás maradt hátra. Hajszárítás. Még egy ok az ingerültségre. Rövid hajam egyik előnye, hogy nem kell szárítanom, kivéve most, mert nincs idő arra, hogy magától száradjon. Nincs időm (még egy ok). A főzés sincs még kész, bár időben odaraktam. Utolsóként lustaságom miatti bűntudatom is mardos, mivel mára takarítást terveztem, aminek csak kisebb részét végeztem el.  Ja, az angol házim sincs kész (holnapra kell). Ez a sok apró negatív körülmény okozta, hogy ő kivételesen elszámította magát. Még nem ismer teljesen (csak elég jól). Az öt perc (telefonja után ennyi idő múlt el érkezéséig) a fejmosással együtt is túl kevés volt ahhoz, hogy lecsillapodjam. Szóval mikor megérkezett, még mindig ingerült voltam, de szavak helyett a tekintetem beszélt. Hagytam. És a tekintetem jobban vág mint a szavaim. Szavaim élét csak ritkán fordítom más személy ellen. A tekintetemet viszont nem szoktam visszafogni. Persze nem akarom bántani, de tudom, hogy most képes lennék rá (nem fizikailag, hanem lelkileg, és az sokkal jobban fáj, és ezek a sebek a legritkábban gyógyulnak hegmentesen). Éppen ezért most nem engedem, hogy a közelembe jöjjön (azaz nem engedem a tekintetem közelébe). Utálom, amikor uralkodnom kell magamon, de végső soron nem ő tehet erről a nemakaroksehovamenni komplexusomról.

Még mindig tombolok. Pedig szeretem a filmeket, meg nincs ellenemre a mozi sem. Szeretek moziba menni (azért közel sem annyira mint színházba). De a mozi plusz most  kombinálása jelenleg nagyon ellenszenves számomra. Tombolok. Nem győzöm elégszer leírni. Ráadásul mára valamilyen elgondolkodtató, értelmes, szellemes, kellemes gondolatmenetet akartam bejegyezni, és nem ezt (ez is miatta van, még egy ok). Tombolok. Jobb lesz, ha most megyek, és megszárítom végre a hajamat, különben sohasem indulunk el.

Őnek tegnap volt a szülinapja. Fagyasztott pizzával (evés előtt azért megsütöttük) és banánnal (ő kedvence) ünnepeltük. A pizzához tejet ittunk (enyhe ferdítés, eredetileg én tejet, ő ásványvizet ivott).

Tulajdonképpen ünnepi menü volt, ha az ünnepi kaját úgy határozzuk meg, mint azt az ételt, amelyet nem hétköznapokon szoktunk enni. Hétköznapokon általában főzök valamilyen levest, plusz hozzáillő második fogást, és desszertként az előző ételek jellegétől függően valamilyen gyümölcsöt vagy édességet/süteményt (mikor mi van) tálalok. Jó, jó, elismerem, hogy szánalmas megoldás volt még akkor is, ha a boltban egy örökkévalóságig (szubjektív időszámításom szerint) álltam sorban a pizza miatt.

Mindennek ellenére hivatalosan is öregebb lett egy évvel (mint tudjuk, nemhivatalosan néha évtizedeket is képesek vagyunk öregedni egy szempillantás alatt).  De nézzük a pozitívabb oldalát: életének első olyan évét kezdi (az enyém korábban indult), amelyet megoszthatunk egymással immár jóban-rosszban. Az Isten legyen hozzánk irgalmas.

A túl sok új információ megterheli az agyat. Az információk feldolgozása miatti nagy igénybevétel okozhatja egyes agytekervények, esetleg az egész agy lefagyását, részleges leállását (ezek a tények tudományosan még nem bizonyítottak, és a kérdésben  mostanság nem terveznek kutatásokat).

Ma engem túl sok új információ ért. A sokkhatást nagyban enyhítette azonban a barátságos fogadtatás és bánásmód, amelyben részesültem (ha nem lenne egyértelmű -és biztos vagyok benne, hogy nem az -, akkor elárulom: első gyakornoki napomról beszélek). Szóval mivel nagyon kedvesek, türelmesek és közlékenyek maradtak több banális, buta kérdésem után is, csak egyes agytekervényeim fagytak le részlegesen (vagyis remélem, hogy holnapig sikerül újraindítanom őket, mert ha végleg elszálltak, akkor telepíthetem újra az egészet...)

Nem tudom, hogy kimondottan nyugodt természetem és csöppet sem energikus beszédmódom, vékonyka hangom (nekem határozottan ilyennek tűnik), valamint nem utolsó sorban észbeli adottságaim alapján meg fogok-e felelni.  Sokan persze a fejüket tennék rá, hogy alkalmas leszek (mit leszek: már rég vagyok is:). Erre persze csak az idő adhatja meg a választ, de én már előre megfogadtam magamban (számolva minden eshetőséggel), hogy fej nélkül is  ugyanúgy szeretni fogom őket, sőt ily nagy mértékű bizalmukért megérdemlik teljes megbecsülésemet és elismerésemet. Mindenesetre hatalmas köszönettel tartozom essztének a lehetőségért. Köszönöm.

Csurig töltöd a poharat. Éppen csak belefért az utolsó cseppig. A folyadék felszíne a pohár peremén túlra domborodik, de te óvatos voltál, és lassan öntöttél (bevallom, ismét rólam van szó, de könnyebb neked tulajdonítani egyes cselekedeteket. Ígérem, azért nem fogok rászokni).

Tudtad előre, hogy kockázatot vállalsz, de beléd bújt a kisördög. Ráadásul nem számít, hogy a palackból egyszeri vagy kétszeri önntéssel fogy el a folyadék (legalábbis kifordult logikád szerint), ha egy csepp sem kerül az asztalra. Ha nincs pohárkarika, akkor nem baj. Te meg türelmetlen vagy és lusta, szeretnéd egy öntéssel kiüríteni az egész palackot.

Kockáztattál, és nyertél. Ha túl gyorsan öntöttél volna, akkor természetesen kilöttyent volna a pohárból. De te előrelátó voltál, és lassan, figyelmesen döntötted meg a palackot, és most púpozódik ugyan a folyadék felszíne, de nem csurrant ki egy csepp sem. Győzelem! Most már csak meg kell inni. Persze egy hajtásra nem lehet. Te ránézésre tudod a helyes  stratégiát: először a pohár fölé hajolva felhörpinted a púpos felső egynegyedet. Utána már nyugodtan kézbe veheted a poharat, és tetszés szerint kortyolgatva vagy egyhajtásra kiihatod a maradékot. Oké, hajolnál, csakhogy a pohár egy kicsit túl messze van tőled, a nyakadat meglehetősen szokatlan (és egészségre káros) szögbe kellene fordítanod, hogy hozzáférj. Te persze a kényelmet szereted, nem tudsz megalkudni, kísérted a szerencsédet (meg elég szomjas is vagy, ami azt illeti). Csak tíz centit akarod közelebb húzni magadhoz. A pohár alja azonban egy kicsit hozzátapadt az asztal síkjához (csakis vákuum alakulhatott ki a két felület között valamilyen titokzatos, érthetetlen módon és okból, vagy valami ilyesmi. Sosem voltam jó fizikából). Az ellenállást érezve automatikusan (azaz gondolkodás és ész nélkül) növeled a húzóerődet, aminek hatására a leragadás megszűnik, és a pohár akadály híján megindul feléd. Sajnos túl gyorsan, és a lehörpinteni kívánt réteg (sőt, a pohár tartalmának csaknem fele) átlódul a pohár peremén. A legnagyobb rész a ruhádon és a konyhakövön landol, a maradék pedig egy kisebb tócsaformát vesz fel, miután a felesleg keskeny patakokon keresztül lefolyik az asztal lapjáról a konyhakőre és a papucsodra (ez utóbbi sajnos az a pihepuha, édescicás/kutyás fejformára varrt fajta, amit nem lehet kimosni). Ezek után persze a karikanyom és a kívül-belül ragacsos pohár a legkisebb kár. Kár.

Stresszes, kimerítő nap van mögötted (ami azt illeti, előtted is, de most nem idegesíteni akarlak, csak segíteni abban, hogy egy kicsit ellazulj, úgyhogy a közeljövőt most negligáljuk ez írás erejéig). Szóval egy igazán fárasztó nap van mögötted (igazából nem is te vagy az. Az emlékeimből merítek, és olyan jó érzés, hogy most nem én szenvedek. Remélem megbocsátod). Ki vagy facsarva (nem is , inkább túl, és hol van még a hétvége?!).

Az a fajta fáradtság lepi el végtagjaidat, amelyet inkább végkimerültségnek nevezhetnénk. A tested sajnos túl van az olyan érzéketlen mint egy kő állapoton. Fáj minden porcikád. Nem. Inkább görcsöl. A hátizmaid sajognak, a nyakad megmerevedett az egésznapos feszültség eredményeképpen. A fejed lüktet, a homlokodba és a tarkódba figyelemreméltó szúrások hasítanak bele. De a legrosszabb állapotban a szemeid vannak. Égnek. Fájnak. Szúrnak. Lüktetnek. Érzed, ahogyan az apró érfalakat szinte szétfeszíti belülről az ércsatornáidon végigszáguldó sűrű, piros véred. Minden cseppje drága ugyan, és te sem szívesen válnál meg tőle, és éppen nem is okoz száguldásával olyan nagy fájdalmat. Csakhogy ez a nem is olyan jelentős fájdalom tartós. Türelmes, és nem tágít addig, amíg el nem ér a gyomrodig. Pontosabban nem megérinti: belemarkol két kézzel, és hirtelen a feje tetejére állítja, közben pedig erős nyomást fejt ki rá. És ha ez még mindig nem lenne elég, akkor a szaglásodat is túlérzékennyé és sebezhetővé teszi. Részlegesen kiélesedett érzékelésed miatt sokkal több szagra és illatra figyelsz fel, és ó, jaj! Az illatok is ingerelnek, undorítanak! A kedvenc ételed illata förtelmes, elviselhetetlen szagnak tűnik! Felfordul a gyomrod, ó szörnyű világ! Nincs menekvés, de úgy hiszem, hogy általában egy kis megkönnyebbülést hoz, és amúgy sem volt semmi lényeges (tartalmas) a gyomrodban (amiért kár lenne), hiszen már egész nap kerülgetett a rossz közérzet, és nem sokat ettél-ittál.

Ha túl vagy a hányingeren (megadtad magad neki, vagy legyűrted), akkor most jöhet az ellazulás. Először is dobálj le mindent a pamlagról, hogy kényelmesen odaférj. Ne törődj vele, ha néhány göncöd a padlóra kerül. Most nem számít. Csukd be az ablakokat, a telefonjaidat hagyd egy másik szobában. Tévét-rádiót kapcsolj ki. A fejedet bekötheted egy sállal, hátha segít enyhíteni egy kicsit az őrült nyomást (nekem néha szokott). Feküdj végig a heverőn. Ha úgy kényelmesebb, akkor fejed alá tégy egy puha kispárnát (ne szúrósat vagy keményet!). Égő szemeidet hidegvizes zsebkendővel nyomogasd, miközben másik kezeddel erősen maszírozd orrnyergedet és homlokodat. Ne gondolj semmire. Összpontosíts a csendre, a nyugalomra (mivel a szoba rendetlenségét úgysem látod éppen, zárd ki erre a kis időre). Azután amikor egy kicsit megnyugodtál, és talán jobban érzed magad, akkor lassan megengedhetsz néhány könnyű gondoltatot. Nem bonyolult, felzaklató gondolatmenetet, csak például egy virágot, egy (elhagyatott!) tengerpart hullámzását (nem baj, ha még nem voltál, a tévé alapján biztos el tudod képzelni) vagy egy aranyos kutyust/macskát (kinek mi tetszik). Nemsokára jobban érzed magad, mert mintha éhséget éreznél. Kedvenc ételed illatának felidézésekor a szag újra illattá válik, hányingernek nyoma sincs. Már fel tudnál kelni, de még nem végeztünk. Maradj csak nyugodtan még néhány percet, most próbálkozz gyakorlatibb dolgokkal. Tervezd meg például a hétvégére esedékes házimunkát. Ne sajnáld az időt, részletesen dolgozd ki, hogy közben a feladatokat logikus sorrendbe tudd tenni, hogy minél kevesebb energiádba és idődbe kerüljön a kivitelezés. A tervezéssel sokat spórolsz, úgyhogy nem időpocsékolás, és ne is legyen miatta lelkiismeretfurdalásod. Feszes napirendedbe néhány perc tervezésnek bele kell férnie az eredményesség érdekében. Ha készen vagy a házimunkás gondolatokkal, akkor áttérhetünk a munkahelyedre. Először kezdhetjük a múlttal, vedd át gondosan, hogy mit végeztél. Azután óvatosan áttérhetsz arra, hogy mi van még hátra. Mérlegeld, hogy mennyivel vagy lemaradva, és hogyan tudnád megközelíteni (nem áltatlak, utolérni soha nem fogod) önmagadat. Ha van hozzá erőd (mire idáig eljutsz, már biztosan lesz), akkor próbálkozz itt is tervezéssel a házimunkához hasonlóan. Ha ez pillanatnyilag túl sok lenne, akkor elég, ha egyelőre csak stratégiákat válogatsz össze.

Éhséged erősödik, és most már szomjas is vagy. A borogatásod felmelegedett, és a derekadnak is egyre kényelmetlenebb a mozdulatlan testhelyzeted. Mocorogsz. A borogatást óvatosan lehúzod a szemedről, de a szemhéjaidat még csukva tartod. Vársz. A görcsök és a feszültség mostanra már mérséklődött, és a fejfájásod sem erősödik a fejed mozgatásától. Lassan kinyitod a szemed, a fény nem bánt. Inkább csak éhes vagy. Felülsz. Egy kicsit még kába vagy,  de lábra állsz, és elindulsz. Újra. Hiszen annyi minden tennivaló vár még rád ma (és holnap).

Rengeteg érzelem finom árnyalatát idézheti elő másokban egy kedves, önkéntelen gesztusunk. A reflexszerű megnyilvánulások bája abban rejlik, hogy anélkül cselekszünk, hogy átgondoltuk volna tetteink okait, következményeit. A megfelelő időben azt tesszük és/vagy mondjuk, ami az adott körülmények között helyesnek tűnik, és amit ugyanakkor helyesnek is érzünk (véletlen tökéletes pillanatok). A számításmentes viselkedés személyiségünk magjából szökik felszínre meglepve mindenkit, elsősorban önmagunkat.

Mert bár természetesen jónak, önzetlennek (és egyértelműen jobb sorsra méltónak) feltételezzük magunkat, ezek a bizonyítékok hirtelen rámutatnak arra, hogy tényleg van bennünk valamiféle jóság, önzetlenség (és ezért jobb sorsra lennénk méltók). Ha van hangulatunk és időnk elgondolkodni önkéntelen, kedves gesztusainkon, akkor engedjük, hogy a jóságunk  bizonyítéka felett érzett elégedettség és öröm szétáradjon egész valónkban. Egy kicsit ijesztő érzés, hiszen ha természetünk naposabbik oldala a személyiségünk résein minden éberségünk ellenére így a felszínre tud törni, akkor mi van a sötétebbik részünkkel?

Nem szeretjük azt feltételezni, hogy van bennünk valami eredendően gonosz, önző jellemvonás, amely meggyőz minket arról, hogy jobb sorsra vagyunk érdemesek. Nem fogadjuk el, hogy van bennünk egy ilyen rész is, amely ugyanúgy szerves része énünknek, mint az általunk olyannyira áhított naposabb rész. Tagadjuk, és félelmetes még elgondolni is, hogy ez a gonoszabbik, önző énünk is ugyanúgy a felszínre szökhet mint a másik. Tagadhatunk végsőkig, figyelmen kívül hagyhatjuk a bizonyítékokat, de életünk során akkor is állandóan viaskodunk, harcolunk sötétebb ösztöneink ellen. Főként emiatt követjük (vagy legalábbis próbáljuk betartani) az emberi és isteni törvényeket. Ha pillanatnyi győzelmet aratunk magunk fölött, az erősíti önnön jóságunkba vetett hitünket. Erősíti azt a részünket, amelynek létezéséről állandó megerősítésre van szükségünk. A roszabbik részünk létezésével sajnos bizonyítékok nélkül is tudatában vagyunk (ha őszinték vagyunk önmagunkhoz). El kell fogadnunk, hogy szerves részünk a sötét oldal is, de ez nem jelenti azt, hogy ne harcolhatnánk ellene. Talán ez a küzdelem érlel értékesebb emberré bennünket.

Még süt a nap, de már felhős az ég. Még süt a nap, de sugarai már hidegek. Kifakult, gyenge fény mászik be az ablakokon. Ez már nem az az erőszakos fajta, amelyik szinte szétfeszítette a függönyöket, amelyik villámként suhanó nyílvesszőként rögtön sebet ejtett fedetlen bőrünkön.

Minden nap egy kicsit hidegebb, egy kicsit visszafogottabb lesz minden és mindenki. Ez nem veszteség vagy sajnálnivaló dolog: ez tény. Ráadásul elkezdődött az iskola is (most kivételesen nem nekem). Tanulni kell. Az iskolapadban, a gyakorlatban, az életben. Állandóan tanulnunk kell, mert sohasem leszünk tökéletesek. Önmegvalósítás. Jelenünk egyik kulcsszava, amely életprogram, amelyre mindenki törekszik. Megvalósítjuk álmainkat, fejlesztjük személyiségünket és közben próbáljuk megismerni saját lelkünket. És ezzel életünk végéig sem fogunk végezni. És szomorú, hogy olyan tökéletlenek vagyunk, hogy még önmagunkat sem ismerjük, és hogy ezzel megy el az egész élet. Nem tudunk túllépni önmagunkon sohasem. Mert mikor is tudnánk elkezdeni megismerni a többieket, mikor lenne időnk segíteni nekik álmaik beteljesítésében? Vagy az egész  egyszemélyes játszma? Mindenki mindenki ellen? Babits legalább bevallotta, hogy csak saját maga bír versének hőse lenni. És mi van velünk, többiekkel, az olvasókkal? Tényleg nem volt képes túllépni önmagán, ha nem ismerte fel, hogy mi (a többiek) is hozzá hasonló helyzetben vagyunk. Csak eltérő mértékben vagyunk tisztában ezzel a ténnyel. Ha elolvasunk egy szöveget, akkor nem másokra vagyunk kíváncsiak, hanem magunkra. Nem tudom pontosan, hogy milyen hatást várunk ettől. De elsősorban magunkért tesszük. Ez nem önzés, nem elítélendő jellemvonás. Végső soron egy kicsit úgy érzem, hogy mindannyiunk cselekedetei és törekvései, érzelmei, gondolatai és vágyai önmagunkra irányulnak valamiképpen. Ez őrjítő érzés, de nem kell komolyan venni, hiszen csak egy tény. Nem tehetünk ez ellen sem semmit, mint ahogyan az ellen sem, hogy időnként egy kicsit összehúzódik minden és mindenki. Például minden ősszel. Most éppen szeptemberben.

A szállásunk Sunny Beach  (Napospart/Szlancsev Brjag) hotelnegyedének szélén volt. Az Okoskönyvek szerint Sunny Beach "a bolgár tengerpart déli részének legnagyobb üdülőtelepe", bár azt is elismerik, hogy "a bolgár tengerparton ez a legalacsonyabb színvonalú üdülőhely". Ez magyarázza azt, hogy olyan sokszor ütötte meg fülünket a bábeli zűrzavarban magyar mondattöredék. Ugyanakkor furcsa is, hiszen a szokatlanul alacsony árakon meglepően magas színvonalú szolgáltatásokat kaptunk.

A hotelünk viszonylag szerény volt, bár tartozott hozzá természetesen kültéri medence (egy mélyebb a felnőtteknek, egy sekélyebb a gyerekeknek), és bársziget. A kiszolgálás megfelelőnek és barátságosnak bizonyult. Félharapásnyi szobánk és a fürdő ugyan kicsit szűkös volt, de a berendezés tiszta, kulturált és a szoba elég jól el volt látva mindennel, ráadásul naponta takarítottak. Talán az egyetlen kellemetlen momentum, amit említhetek, az a reggel tíztől éjfélig kitartóan dübörgő, falakon átható tuctuc (bár akinek stílusa, az gondolom szívesen veszi az ilyesféle dobhártyarezegtetést). Amint a lenti feliratból következtetni lehet (magyar nyelven kívül csak angolul volt kifüggesztve), gyakran megfordulhatnak ebben a hotelben magyar nemzetiségű vendégek.

 felhívás (jellemzően) magyar nyelven

tengerpart, Sunny Beach

tengerpart, Sunny Beach

bazársor, Sunny Beach

Maga Sunny Beach nagyon sokarcú. Először is, az üdülőnegyedben csak többemeletes, többcsillagos, egyedileg tervezett, ápolt (több esetben vélhetőleg felújított) hotelek találhatók. Minden egyes épület rendelkezik egyedi stílussal, amihez természetesen hozzátartozik az, hogy a színek, a formák, a zöldrészek tökéletes harmóniában vannak egymással. Sajnos a sok egyedi, önmagában harmonizáló hotel közvetlenül egymás szomszédságában meglehetősen furcsa látványt nyújt, majdhogynem giccses hatást kelt. Mintha a tervezésnél nem vették volna figyelembe a környező épületek stílusát (más mentség nem jut eszembe); így fodulhat elő például, hogy egy modern formájú, erős színvilágú hotel mellett egy elegáns, visszafogott, kifejezetten előkelő benyomást keltő épület feszül. És ha ehhez a kevert képhez még hozzávesszük a tengerpart teljes hosszában végignyúló bazársort és vendéglőrengeteget (mondanom sem kell, hogy talponállóktól kezdve a legnívósabb helyekig minden van itt is), akkor azt kell mondanom, hogy ebből a szempontból egyértelműen a parasztvakítás egy kitűnő példájával állunk szemben (tudom, kicsit erős kifejezés, de helytállónak érzem). A bazársor választékának több mint háromnegyede külföldi (ezalatt főleg kínait értek) bóvli, és minden beszerezhető a fehérneműtől kezdve a vízipipáig. Néhány helyen azért lehet kapni bolgár fazekasmunkákat, fából készült tárgyakat, kézimunkákat és rózsavizet. A választék zöme azonban nemzetközi, instant, jellegtelen: egyáltalán nem tükrözi a bolgár kultúrát. Mindezektől eltekintve a lényeg (mármint a tenger) miatt érdemes ellátogatni ide. A homokos part kellemes, a víz pedig nagyon különleges. Főként a színe vonzó számomra. Állagát nézve nem túl sós, és nem is a legtisztább, de a látványa megnyugtató.

Sunny Beach sajnos inkább passzív pihenésre alkalmas, bár lehet hajótúrákat tenni, sárkányrepülőzni...ha viszont várost szeretnénk nézni, akkor szerencsére innen jól megközelíthető néhány (Neszebar, Pomorie, Burgas). A legtöbb látnivaló Neszebarban van. A félsziget történelme a kőkorba nyúlik vissza, így sok érdekességet láthatunk a városban. A félszigetet egy hosszú hídon keresztül közelíthetjük meg, amelynek közepén a török időkben épült és az 1960-as években felújított szélmalmot  (inaktív) találhatunk. A város bejáratánál található a Régészeti Múzeum. Nem kell megijedni, csak néhány teremből áll az egész, viszont legalább ide érdemes megvenni a belépőjegyet. Az Okoskönyvek szerint időszámításunk előtti agyagtárgyakat, trák sírokat, római tálakat, ékszereket, szobrokat láthatunk a földszinten, az alagsorban pedig a helyi templomokból származó ikonokat. Ez utóbbi helyiség egy kicsit sötét, egy kicsit csendes, egy kicsit hátborzongató. Egyedül nem biztos, hogy sokáig mernék itt időzni, bár az ikonok nagyon szépek. Mindenképpen érdemes ellátogatni ebbe a múzeumba, és ha valaki még bizonytalankodna, akkor annak elárulom, hogy van légkondi, és a kiállított tárgyak száma még bőven az emészthető kategóriába esik. Neszebar leginkább bizánci stílusú templomairól híres. A 13-14. században (éppen egyik gazdagabb korszakát élte) az Okoskönyvek szerint "a lakosság számához viszonyítva állítólag itt állt a legtöbb templom a világon: kereken 70." Természetesen emiatt rengeteg restaurált vagy romos templom lelhető fel szétszórtan a félszigeten. A városnézés mellett itt is van lehetőség rövidebb hajókirándulásokat tenni vagy fürödni a parton. Félsziget lévén egy dolog van, amiből hiány van: a szabad területből. A város ugyanis teljesen be van építve, nincs üres építési terület. Az utcák nagyon keskenyek, és a házak építési módja is egyedi: a felső szint általában fél métert kiugrik az utcafrontra. A korábbi évszázadokban eredetileg a földszinten tartották az állatokat és a terményeket, a lakóteret pedig az emelet képezte.

 szélmalom, Neszebar

torzók, Neszebar

temlpom (részlet), Neszebar

templom, Neszebar

utcarészlet (kiugró felső szintek), Neszebar

tengerpart, Neszebar

 macska, Neszebar

 macskák, Neszebar

macskák, Neszebar

 bokor, Neszebar

virág, Neszebar

Pomorie és Burgas sokkal kevesebb látnivalót kínál, ezért egy kirándulás alatt végig lehet járni mindkettőt. Burgas az Okoskönyvek szerint valójában ipari- és kikötőváros, de szép széles sélálóutcával és hatalmas parkkal rendelkezik, és a strandolásra alkalmas tengerpartja is könnyen megközelíthető. Itt kell megemlítenem Hriszto Botev nevét. Ő körülbelül a bolgár Petőfi (valójában jóval Petőfi halála után született, tehát nem voltak kortársak). A 19. században, a forradalmak korában Botev erősen politizált, majd uszító beszédei miatt száműzték. Mindeközben költőként és újságíróként is tevékenykedett. Végül többek között a levert 1876. áprilisi felkelés szervezése miatt kivégezték. Bulgáriában ezért találkozhatunk szinte minden városban, településen Hriszto Botevről elnevezett úttal, sugárúttal, sétánnyal, térrel, parkkal stb.

Pomorie az Okoskönyvek szerint gyógyiszapjáról, sójáról és borairól híres. Sajnos mi nem találkoztunk egyikkel sem, de a tengerpartja nagyon szép, és ellátogattunk a városban található Szt. György-kolostorba is. A paroszláv egyházhoz tartozó, 12. században épült kolostor különlegessége (azon kívül, hogy ma is működik, és látogatható), hogy a szokástól eltérően ez nem a hegyekben épült.

Hriszto Botev mellszobra, Burgas

 Szt. György-kolostor (részlet), Pomorie

Sunny Beachen kellemes hetet lehet eltölteni, annál hosszabban viszont nem érdemes tovább itt tartózkodni, mivel a környék látnivalóit néhány rövid kirándulással ki lehet meríteni. Az olcsó alkohol miatt idecsábult turistáknak viszont talán több időbe telik, mire megunják az esteiszunkabazársoron-nappaljózanodunkatengerparton egésznapos programot.

Hazafelé Románián keresztül jöttünk, ami kevésbé volt jó választás. Itt nem vehettünk igénybe autópályát, bár Bukarestet a körgyűrű segítségével el tudtuk kerülni. Az utak nagyon keskenyek és kanyargósak voltak a hegyek és dombok között, és főleg nagyon veszélyesek. A forgalom még hajnalban is nagy volt, és a teherautók vakmerően előzgettek a záróvonalakon is. A tájból a sötétség miatt nem sokat láttunk, de Bulgáriában még előzőleg megálltunk néhány órára Várnában. A város történelme szintén nagyon gazdag, ezért több napot venne igénybe a teljes feltérképezése. A mi időnkből csak egy néhány órás felületes körsétára futotta. A várnai székesegyházat csak kívülről láttuk, de a széles sétálóutcákon lesétáltunk a tengerhez. Itt már durvább homok van a parton, de így is elég népszerű a strand. Szintén csak kívülről láttuk a Régészeti Múzeumot, amely eredetileg leányiskolaként működött (1898-1979). Az Okoskönyvek szerint nagyon gazdag anyaggal rendelkezik, tárlatait egy nap alatt lehetetlenség végigjárni. Mivel csak két órát tudtunk volna (kb két tárlatnyi idő) itt eltölteni, és a belépőt (10 leva fejenként/kb 1500 forint) ehhez képest túl magasnak ítéltük meg, a látogatást elhalasztottunk (ő hatalmas  örömére és megkönnyebbülésére). Viszont ha még egyszer Bulgáriába vetődnék nyaralás céljából, akkor Várnát nem hagynám ki. Mindenképpen megnézném Ulászló király sírkamráját is, és még tényleg rengeteg látnivaló van, ami nagyon érdekelne. Várna belvárosa nagyon szép, sok széles utcája van, a forgalom még elviselhető. Sok régi épületen ízléses díszítőelemeket találhatunk. Sajnos ezen épületek majdnem fele jelenleg romos állapotban van. Kár.

székesegyház, Várna

Régészeti Múzeum, Várna

faragott fatörzs, Várna

dombormű (házfal), Várna

házfal, Várna

vadnarancs (?), Várna

fa (részlet), Várna

Ha a mi pénztárcánkhoz illő árakon akarunk kellemesen nyaralni (tengerparton lustulni, városban koptatni a lábunkat, hegyekben túrázni stb.), akkor mindenképpen érdemes megcélozni Bulgáriát. A nyelvi akadályok kiküszöbölhetők, sok fontos dolog latin betűvel is ki van írva, a vendéglátóipari egységekben egyre többen beszélnek angolul.

Az odautat Szerbián keresztül majdnem háromnegyed részben átaludtam. Szerbia nagyon jó minőségű és kényelmesen széles utakkal, autópályákkal rendelkezik. Legalábbis mi ilyen utakat tudtunk igénybe venni miközben átszeltük az országot.

Még aznap eljutottunk Szófiába, Bulgária fővárosába. Itt tettünk egy rövid sétát a Nemzeti Múzeum, a Nemzeti Könyvtár és az Alexandr Nyevszkij-székesegyház környékén. Az utcák szélesek voltak, a forgalom mérsékeltnek bizonyult, és gyalogosan könnyen lehetett közlekedni. Az épületek majdnem mindegyike jó állapotú volt, viszonylag sok parkos részt találtunk.

 Alekszanrd Nyevszkij-székesegyház, Szófia

 A kellőképpen lebutított okoskönyvek (drága és színes útikönyvek, zsebkönyvek  turistáknak szánt praktikus elegye) szerint a neobizánci stílusban épült (1882-1912), Alexandr Nyevszkij orosz cárról elnevezett székesegyház egyben múzeum is. Sajnos késő délután már zárva volt az altemplom, de beletekinthettünk egy éppen zajló misébe.

Nemzeti Színház, Szófia

  Szófia után egy benzinkút parkolójában éjszakáztunk. Bár az árak alacsonyak, és elég sok szálláslehetőség van, így mégis spóroltunk valamennyi pénzt, plusz újra lazának érezhettük magunkat (újraálmodott ifjúság). A kényelmetlen kocsiüléseknek köszönhetően korán keltünk, és még délelőtt bejárhattuk Veliko Tirnovo (Veliko Turnovo) Carevec-dombját. A Jantra folyó völgyébe épült várost valójában három dombról tudták védeni. A Carevec-dombon állt valaha az erődítmény. A dombtetőn ma egy templom található. A korábbi várfalakat, lépcsőket és épületeket ma már csak romjaikban láthatjuk. A restaurálás ma is tart, a gyalogutak mentén korabeli oszlopdarabok találhatók.

 Carevec-domb, Veliko Tirnovo

Carevec-domb fellegvára, Veliko Tirnovo

restaurált oszlop, Veliko Tirnovo

 oszlopcsonk, Veliko Tirnovo

 oszlopcsonk, Veliko Tirnovo

 Felfelé menet még egyéb, kevésbé időtálló dolgokat is sikerült lencsevégre kapnunk. Bár kevesebb eszmei értéket hordoznak az ember- és időfaragta köveknél, azért érdemes egy-egy pillantást vetni rájuk.

fa részlete, Veliko Tirnovo

madárka, Veliko Tirnovo

 gyík, Veliko Tirnovo

macska, Veliko Tirnovo

A Carevec-domb romjain kívül még megnéztünk egy közeli templomot, amelynek nem vagyok biztos a nevében. A belsejét nem láttuk, mert nem akartuk megzavarni az éppen folyó misét, emellett a bejárati ajtóhoz vezető lépcsősor két oldalán ücsörgő kéregető aszonyok és gyerekeik is eltántorítottak attól, hogy közelebb menjünk.

 Chatedral of the Birth of Theotokos, Veliko Tirnovo

Veliko Tirnovo után meg sem álltunk a tengerig. Sunny Beachről, a szállodánkról és a környék látnivalóiról majd a második részben...

A tenger partján rég gusztustalanbarnára sültek az emberek. A víz maga ugyanúgy hullámzott, ahogyan több millió évvel ezelőtt elkezdte. Fodrai azonban mesterségesen csillogtak.

A partot szegélyező cigarettacsikkekkel, halott félkagylókkal valamint gusztustalanbarnára sült emberekkel kevert homoksávot élesen zárták le az újonnan épült csupaablak-csupaterasz, csupa-csupa hotelóriások. A csupaablak hotelfalakról visszapattant napsugarak a vízbe esve mesterséges csillogással vonták be a fodrokat.

A tengert ez a szemet összehúzó fényszennyezés láthatóan nem zavarta, vagy ha zavarta is, nem mutatta. Hasonló közönnyel tűrte meg az elmúlt évszázadokban fodrai közt meggyarapodott embereket és azok pusztító tevékenykedését. Minden indulat nélkül vette tudomásul madarai millióinak és növényei milliárdjainak pusztulását az olajszennyezések során. Nem mutatott sajnálatot azután sem, hogy a legutóbbi néhány szűk évtized alatt az emberek több tucat halfajta utolsó példányait fogták horgaikra és hálóikba. Egykedvűen fogadta azt is, ha éppen emberek lelték sírjukat benne. A tenger válogatás nélkül vont vízhantot mindenféle élőlény vagy tárgy fölé. Idővel a tetemek maradékát puha iszapréteggel fedte be.

Szintén ellenállás nélkül adta meg magát nála hatalmasabb erőknek. Hiszen míg az emberek apró csipkedéseinek egy-egy erőteljesebb csapással véget vethetett volna, addig a szél akadálytalanul borzolhatta fel a tenger felszínét. A napsugarak által pára formájában ellopott cseppjeit pedig csak a felhők jóindulatának köszönhetően kaphatta vissza. Habár az elemek körülbelül megfelelő mértékben kárpótolták, a tenger régóta érezte, hogy haldolkik.

Hosszú ideig tartott, amíg egy pillanatnyi megérzés sejtéssé, majd bizonyossággá vált benne. Addigra a partján rég gusztustalanbarnára sültek az emberek. A tengert azonban a bizonyosság első pillanatában nem érdekelték sem az emberek, sem a hatalmasabb erők, sem a benne pusztult élőlények és tárgyak. Létezése alatt először ekkor, haldoklása tényének bizonyossággá válásakor tört meg a közönye. Habos fodrai és lankás hullámainak apró csipkéi elvesztették fényüket. Egy teljes perc telt el így, mire a tenger újra magára kényszerítette örök közönyét, és visszanyerte felszínének immár megtört fényét. Igaz, az elmúlt perc történéséből senki nem vett észre semmit, hiszen a csupaablak hotelfalakról visszapattant napsugarak végig mesterséges csillogással vonták be a vízfelszínt, amiért a tenger egy percig nagyon hálás volt.

A mai ismét egy különleges nap, de ezúttal ünnepelünk. Két ember örömében osztozunk, akik úgy döntöttek, hogy összekötik életüket.

Kívánjunk hát Enek és Jének tiszta szívünkből nagyon hosszú és boldog közös életet!

Ma van az utolsó nap, a búcsú napja. Szomorú nap, mely változást hoz, hiszen minden változás egyben szomorúsággal is jár. Valami véget ér. A valóság sohasem lesz már olyan mint korábban, csak hasonló. Nagyon hasonló, de mégsem ugyanolyan. Egy kicsi halál bennünk.

Sajnos az utóbbi években ritkán jutottam el koncertjeikre, és nem követtem a sorsukat. Igaz, sohasem érdekeltek a bibliográfiai adatok a zenekarról, hiszen elsősorban nem őket, hanem a munkásságukat szerettem és élveztem. Persze azt nem tagadhatom, hogy csak általuk, személyiségük révén sikerült eljutnunk idáig: az utolsó napig.

Szűk tíz évig ismerhettem őket. Jóval azután vettem részt első Kispál-koncertemen, hogy az eredeti tagok fele elhagyta őket, de néha-néha (fontos évfordulós koncerteken) felbukkantak vendégművészként. Nem tartozom a legősibb és legfanatikusabb rajongóik közé, sőt eléggé kritikus vagyok velük szemben. Meggyőződésem, hogy (félig-meddig) szándékos végelgyengülés miatt veszünk ma végső búcsút tőlük. Amióta csak ismerem őket, nem tudtak egyetlen dobost sem megtartani hosszabb időre. Az újabb dobosokkal viszont a régi számokat is rendre újra kellett tanulniuk (ezt ők maguk állították egyszer), amelynek következtében mindegyiket nagyon jó minőségben tudták előadni, azaz összehangolt játékuk élvezetes rögtönzéseket tett lehetővé. Emellett sajnos a sok ismétlés elvette az időt az alkotástól. Lecsó állandó vendégművészként való jelenléte erősítette a gitáros vonalat, Dióssy pedig popos hatást hozott magával a legutóbbi néhány évben. Ez utóbbit nem mindig szerettem, néhány esetben túlságosan is soknak találtam az effekteket, bár a szövegezés miatt elfogadtam (mintha lett volna más választásom). A Németh Jucis korszakban már komolyan kezdtem aggódni a stílusuk miatt. A szövegek egyszerűen csodálatosak, igaz nem mindegyik érthető teljes egészében, de minden esetben erős hangulati jelleggel bírnak. Lovasi nagyon kreatív és termékeny sómen. Az első kettő tulajdonsága miatt elviselem tőle a legutóbbit. Képes megvadítani a tömeget a koncerteken, de stílusát sok esetben mindig is cinikusnak találtam, mintha gúnyolódna a közönségen, akik viszont ezt mintha nem vennék észre, sőt mintha még jobban őrjöngenének és tapsolnának. Tömeglélektan. Szerintem Lovasi is tisztában van vele, hogy ilyen helyzetekben bármilyen sértő megjegyzését dicséretként fogadná a(z ön?)manipulált sokaság. Szerencsére csak burkolt gúnyt szoktam észrevenni szavaiban. Lovasi tehetséges és túl termékeny szövegíró, és ez itt a baj. Mintha a banda nem tudna lépést tartani a szövegekkel, mintha nem tudna elég gyorsan ritmust szabni a szavaknak. Gondolom ez vezetett a Bandi a hegyről szólóalbumhoz, amelyet persze a zenekar adott elő korábbi közös dalaikhoz hasonlóan. És gondolom ez vezetett a Kiscsillag megalakulásához is. Végül meg kell említenem Kispált, aki megítélésem szerint amolyan csendestárs (a színpadon legalábbis határozottan az), és aki az egyetlen igazi kérdőjel a számomra. Őt mindig a legjózanabb, leggyakorlatiasabb tagnak tartottam, aki egyensúlyban tartja a zenekart azzal, hogy visszahúzza Lovasit a földre. Ezek persze csak feltételezések, amelynek alapja, hogy egyszer olvastam a névadási vitáról. Az alapításkor Lovasi valami állatos nevet akart volna (innen a borz), de Kispál elzárkózott (innen a Kispál) ettől, bár nem mereven. Azt azonban tényleg nem tudom megítélni, hogy Kispál hatása a dalokon hogyan és mennyire érződik. Ettől függetlenül őt is kedvelem.

Nagyon fognak hiányozni, bár a különféle adattárakon (cédéken és emlékezetünkben) megmaradnak a múlt egy értékes részeként. A búcsúnap nem teljesen letészem a lantot jelent, hiszen majd mindegyik tag csak kicseréli egy másikra. Velük még találkozhatunk a koncerteken. Ettől függetlenül búcsú, változás, szomorúság és egy kicsi halál bennünk. Béke dalaikra.

"Mert a karod csak egy holt ág, vágd el és szaladj
Egyvonalban vannak most a szíved meg az agyad " (Húsrágó, hídverő)

"Reggel lett, a rádióban esik
Tejjel kifli, ha megyek a boltba
Lenyeltem egy kétforintost
Hogy telefonáljak a magányomba " (Tejjel kifli)

"És hallgattam, hogy ne nehezítsem
A bemondó távoli halálát " (Tejjel kifli)

"Ha kijön a nap, te árnyékot látsz " (Holdutazás)

"Játszik a szív
Mikor dobog
Lassan lassan
Leng a testben
Még küld vért
A szárnyakhoz
Hogy teljen benne
Azoknak kedve" (Halszív)

"Jönni fog egy Lovas
Jönni fog egy Lovas
A szíve tele vízzel
A szemétől a szájig
Valami sós folyik és ő csak
Birkózik az ízzel

A szemétől a szájig
A szemétől a szájig
Elmegy egy kis hajó
Tele van halottal
Pénzzel meg kalózzal
Minden kalózhajó

Milyen hajó megy, milyen hajó megy el
ilyen kis vízbe?" (Jönni fog egy lovas)

"Késő volt már, tévéztünk
Mikor a nagy esőben a Föld eltűnt
Az égben a ház alól
Mentek sokan keresni
Mondtad, elég kilesni
Hátha csak itt bújkál valahol " (Földtörténet)

"Úgyse hiszi senki el magának
Hogy amit lát az tényleg van
Ha nem várja, hogy a valódi látványt
Jelző kürtszó felharsan

Szól a kürt, ellibben a függöny
Amit most látsz az tényleg van
Kár, hogy mikor körbenéznél
A szélben a mécsesed ellobban

És támad akkor olyan sötét
Amiben az élők kezét
Többet nem találod
És ami elér azt ütöd-vágod " (Zsákmányállat)

"És én utállak mert egyedül vagy
És egyedül vagyok mert utállak" (Tingli-tangli)

"Szeretek, szeretek
Okosan szeretek
Először nem túl nagy
Dolgokat szeretek
Hanem csak kicsiket
Keresek szeretni
Ha meg van
Eldobom
szeretem
keresni

Csak azzal játszom
Amit elérek
De mi lenne akkor
- Na jó ez csak elmélet -
Ha sokkal hosszabbra
Nőne a kezem
Vagy azoknak akik
játszanak velem" (Szeretek, szeretek)

"Abból a sok forintból
Amit éneklésért kapok
Nem kell sokat tudni
Csak bemondok pár nagyot
Mert az élet szolgája
A kimondott szónak
Megijesztem kicsit
Nem kapsz jó szót holnap " (Sika, kasza)

"Az emberek és a szex
Régi harcostársak
Testi jóbarátok
És a lelki világnak
Csontot dobnak olykor
És szerelemnek hívják
Ha kijön a lélek az ólból" (Jutka)

"Mondják, hogy a lélek halvány
De hogy szív alakú -
Ugyan mitől?" (Helló)

"Dobsz a galamboknak hadd dobogjon
Valamiért a szívük
Legyen céljuk, ne mindig higgyük
Hogy mind csak eszköz arra
mind csak eszköz arra
Hogy ez a város le legyen szarva " (Dal teázáshoz)

"Becsöngettem nem jöttél ki
Felrúgtam a kukát
Pedig a legfrissebb jelmondatokból
Csináltam álruhát
Megsárgul lassan a házatok falán
Minden, ami választható
De én nem írok semmit magamra (1,2,3.)

Ki lehetett az, aki telefonált
Hogy felejtsem már el
Az a hideg most bennem van
Amit a fagyidban keresel" (Jelvény nélkül)

"Épp azt fejtem meg, hogy mennek
A nagy dolgok körbe-körbe
Ezüst tálról felindul a Hold
A Nap belefordul egy vasvödörbe" (Keringő)

"Arra integettem ahol
Gondoltam van Isten
S volt is ott valaki
Hátul a sötétbe
De hátha az ördög az
Hagytam a fenébe" (Nyár volt, s blúzát a szél...)

"Rakja föl mindenki a szárnyait
Nekem is van a szekrényben egy kis fehér
Verdesek de testem már túl kövér" (Minden száj nyitva áll)

"Gyerek vagy ám még, az anyud ébreszt,
Hogy a 7-es buszt el kell, hogy érjed
Te meg csak fekszel és olyan jó vagy
És olyan rossz lesz, "anyu még kicsit hadd" (Kicsit hadd)

"Az emberek megértik, ha nem szeretik őket
Hogy most eléggé olyanok lettek a körülmények [...]

Ti is inkább féltek és az okból szerettek,
Hogy biztos nem bánt senki majd, ha kedvesek lesztek " (Az emberek megértik)

"MÁV állomás de fenn a Malév is jár
Egy néz föl csak a többi magába száll [...]

a vonalkódnak lejött a széle
Nem engednek be vele a messzeségbe
De én be akarok menni van nálam fegyver
Vagyok olyan erős mint egy erős ember
Megmentelek kicsi világ
Zuhanok de szárnyam lesz ez a kabát" (Tiszai Pu.)

"De szeretnék én is hej jó sokáig élni
Nézni ,hogy lánkákból nő aztán meg néni
És amikor öreg leszek és iszonyú tapasztalt
Elindulok fölfelé de lerúg egy angyaltalp" (De szeretnék)

"Mint kicsikart szó
A haldoklóból
Hogy hol a kincs
Vagy ki a gyilkos
Olyan nehezen mondom ,hogy: szeretlek" (Életigenlő szám)

"Úristen, Úristen, hogy én ezt mennyire unom
Belülről érzem, és kívülről tudom, hogy:

Beszél, aki keres
Hallgat, aki talált
Senki nem ért semmit
Az orvosok például nem értik a halált
Hát, senki nem ért semmit…" (WC-n sírni)

"Mert a kulcs, ami a mennyet nyitja
A pokolba is jó, fordítva
A kulcs, ami a pokolba jó
Igazából a mennyből való" (Karácsony)

A fent olvasható tömör életbölcsességek falfirkák a liftünkből. Abból a liftből, ami kábé két hónapja lett újrafestve. A lift oldalaira először csak a - vélhetőleg lakáskulccsal ejtett - karcolások kerültek fel, két hete pedig a fenti remekművek.

És ez most tényleg nem vicc, ezek már tényleg jobban sikerültek, mint a korábbiak. Először is eddig általában csak macskakaparásos aláírásokat élvezhettünk az ifjú (annak kell lennie) művésztől. Továbbá a szignókon kívül magyar nyelvű és csak enyhén obszcén (annyira azért obszcén, hogy itt ne szerepelhessenek) gondolatfoszlányok kerültek a liftbelsőbe. Ezek után érthető, ha úgy érzem, ijfú művészünk(művésznőnk?) határozottan fejlődik, amikor angol nyelven próbálkozik. Igaz, legutóbbi munkáit valaki (remélem a gondnok, hiszen ezért fizetjük) próbálta eltüntetni. Most a lift falai el vannak maszatolva, de a feliratok még mindig tisztán olvashatók, csak halványak. Tökéletes példája az olyan félmunkának, amelybe kár volt belekezdeni. Szocifíling (feltételezem akkoriban így ment minden).

Polgárpukkasztás, de művészet, szubkultúra. A legelsővel egyetértek. Én néha majd megpukkadok, mire felérek a lifttel a nyolcadikra, mert kénytelen vagyok a maszatos-karcos liftbelsőt bámulni. Talán ha a tizedikig kellene mennem, akkor tényleg megpukkadnék. Láttam már olyan firkákat, amik nagyon tetszettek, és tisztában vagyok azzal, hogy egyfajta csoport szokta magát ilyenformán kifejezni. Volt egy középsulis osztálytársam, aki szintén ezzel az életstílussal kacérkodott. Ell sokszor feldobva jött suliba, mert előző éjjel bevetésen voltak. Előfordult olyan is, hogy a rendőrök megkergették őket egy kicsit. Azt mondta, hogy főleg ezért csinálja. Mert ilyenkor dübörög csak ám az adrenalin.

Úgy képzelem, hogy ezek a fiatalok lázadnak, látják a ronda valóságot, és elegük van. Szeretnék kifejezni önmagukat is, és a környezetükben nyomot hagyni, egy kicsit talán osztani az észt. Vagy csak szeretnek firkálni. Ki tudja? Azt én is érzékelem, hogy néha igen ocsmány tud lenni a környezet, piszkos meg büdös. De könyörgöm (!): a mi lépcsőházunk nagyon tiszta, levegős és világos ahhoz képest, hogy egy tízemeletes panelban szolgál. Rendben. Lehet, hogy egy kicsit személytelen, de ez még nem jogosít fel arra senkit sem, hogy otthagyja személyiségének lenyomatát mindenen, amihez csak hozzáér. Ha meg már mégis nagyon muszáj, akkor azt inkább tehetnék az interneten, ahogyan én is.

Kétszer voltam ebben a múzeumban. Néhány kép (különösen egy) nagyon megragadott. Maga a múzeum nagyon szép épületben helyezkedik el. Az állandó kiállítás termeiben néhány világhírű művész mellett sok finnországi festő munkája is helyet kap. A termek nem túlzsúfoltak, így nem taglózott le a sok egyediesített vászon, és még az utolsó teremben is élvezettel tudtam befogadni a látványt.

(Forrás: www.thetraveleditor.com)

(Forrás: www.thetraveleditor.com)

 Fanny Churberg: Moonlight, 1878

Sajnos csak ilyen kis méretben találtam meg a képet. Eredeti mérete 37,5x55,5 cm. Közelről nézve elmosódott foltok összessége. Borús hangulata van, bár én nem érzem szomorúnak.

  Albert Edelfelt: Conveying the Child's Coffin, 1879

 Ez az a kép, ami miatt másodszor is el kellett mennem a múzeumba. Miközben a kép előtti padon ültem, úgy éreztem, mintha beszippantana a vászon. Fényképszerűen adja vissza a jelenetet. Különlegességét a megörökített fényviszonyok adják. Maga a téma szomorú, ráadásul tragikus is, hiszen egy gyereket temetnek.

  Akseli Gallen-Kallela: Lemminkäinen's Mother, 1897

 Nem vagyok benne biztos, hogy a kiállítás ezt a képet is tartalmazta. A múzeumi kiadványban mindenesetre benne volt, és nagyon tetszik. A képen megjelenő tárgyak és a helyszín is szimbolikus. Az anya valamiféle szertartást végez, a kezei kidolgozottsága, különösen bal kezének elhelyezkedése az, ami szerintem az egyik legfontosabb része a jelenetnek. Számomra ez alkotja a kép középpontját.

  Hugo Simberg: The Wounded Angel, 1903

 A múzeumi tájékoztató valami olyasmit ír a képről, hogy vélhetőleg játék közben sebesült meg a kislány, és társai éppen orvoshoz vagy hazafelé tartanak vele. Nekem ez eszembe sem jutott. Én elhittem, hogy a kislány valódi angyal, aki megsebesült, ezért van a földön. A falubeli kisfiúk megtalálták, és segíteni akarnak neki. Nagyon izgalmas részletnek tartom, ahogy a második fiú kinéz a képből. Provokáló, dacos tekintete egyérteműen rám szegeződik.

  Eero Järnefelt: Pond Water Crowfoot, 1895

 A kép remekül ragadja meg a vizet. Szinte hallani vélem a víz fodrozódását. A kerete nem látható, de elég vastag, aranyozott sáv, amelynek felületén egyszerű, lépcsőzetesen befelé tartó kiszögellések vannak. Emiatt úgy érzem, mintha a tekintetem a lépcsőfokokon besétálna a vízbe.

 Pablo Picasso: Death of Casagemas, 1901

  Második látogatásomkor a múzeumban már megnyílt az időszakos kiállítás (Picasso). A kiállított darabokon keresztül megismerhettem művészetének alakulását, az egyes korszakait. Meggyőződtem róla, hogy Picasso nagyon tehetséges volt, egy időben fontos témája volt a mandolin és a női test. Sok képe és szobra kimondottan erotikus. Művei nem igazán állnak közel hozzám, de néhányuk kimondottan tetszett. Ez éppen egy korai képe. Szomorú téma. Bár a vonalak elnagyontak, de pontosan ábrázolják a halottakra jellemző leesett állkapcsot. A kékesszürke halottat és az őt övező leplet megvilágító gyertya jeleníti meg az életet. A sárga szín azonban talmi, hiszen csak átmeneti. Bár sohasem volt részem benne, az egész olyan, mintha virrasztáson lennénk, a virrasztók pedig mi magunk vagyunk.

Pablo Picasso: Wounded bird and cat, 1938

 Picasso egy későbbi alkotása. A kiállításon nem tudtam jobban megnézni, mert egy csoport öltönyös, vélhetően szakértő ember vizsgálódott hosszadalmasan előtte, és ő is türelmetlen volt már. A többi termen tulajdonképpen emiatt csak átsuhantunk. A macska eltúlzott karmai és fogai az állat kegyetlen, erőszakos természetét hivatottak kihangsúlyozni. A macska hasa alatt található, fekete vonallal lezárt kékesbarna részbe fog kerülni hamarosan a fekete tollú madár, beszínezve ezt a területet is.

A fenti képeken kívül még több is tetszett, de talán ezek voltak azok, amelyek a leginkább a szívemhez nőttek. Nem biztos, hogy helyesen értelmeztem a mondanivalójukat, ezért csak a bennem kiváltott legfontosabb érzéseket, gondolatokat írtam le.

 További képek és információk: www.ateneum.fi

Pesszimista énem meddő. Az optimista részem ezzel szemben minimum öt gyereket szeretne.

Sokszobás háza lesz és kertje, meg olyan udvara, ahol a fű mindig zöld, és nem telepszenek meg benne gyomok, valamint sohasem kell ápolni, bár időnként frissen nyírt gyep illata keveredik a konyhából eredő süteményillattal. Mert persze optimista énemnek hatalmas, a legmodernebb praktikus kütyükkel és ízléses bútorokkal berendezett konyhája lesz, amit rendszeresen használni is fog. A konyha lesz a ház lelke, ahol a családtagok legtöbbször megfordulnak, de természetesen a gyakori étkezések ellenére sem fognak súlyproblémákkal küszködni. És még részletezhetném, de elképzelhetjük magunk is. Optimista énem végletekig naiv teremtés.

Pesszimista énem nem akar gyereket, nem szereti a gyerekeket. Nem akar semmit az élettől; egyáltalán örül, ha valahogy elvergődik, ha nem hal éhen. Amikor persze szeretetre talál, akkor azt torkosan behabzsolja, és persze elcsapja vele a gyomrát.  Nem osztja be, bár tudja, hogy akkor majd később éhezni fog. Tudja jól, de nem érdekli, mert önző és mohó természet. Nem akar meghalni, fél meghalni, és nem akar gyereket, mert nem akarja, hogy gyereke féljen meghalni, hogy gyereke meghaljon. Nem akarja, hogy gyerekét bántsa a világ és megtörje, ahogyan ővele történt. Pesszimista énem szánalomra méltó fazon.

Kétféle énem közé éket ver a valóság; itt kap helyet realista énem, amely egyre veszi el a helyet többi részemtől, főleg optimista énemtől. Realista énem az idő múlásával egyre növekszik, erősödik, egyre keményebb lesz. Két lábbal áll a földön, bár felhőtlen éjjeleken rálát a csillagokra. Realista részem akar gyerekeket (minimum kettőt), de nem ragaszkodik a sokszobás házhoz kerttel, csodagyeppel. Ehető ételeket fog főzni, és megelégszik azzal, ha gyerekei egészségesek lesznek. Elégedett lesz, ha lesz annyi pénze, türelme és szeretete, hogy tisztességesen felnevelheti a gyerekeit a férjével. Realista énem józan, néha meglepően szerencsés személyiség.

Végül én következem, részeim összessége. Nem babát vagy bébit fogok várni, nem leszek áldott állapotban, de úgy sem fogok maradni, és nem fogom bekapni a legyet. Terhes leszek, esetleg állapotos, és gyereket fogok várni. Egyszerre egyet szülök, és fájni fog, izzadni fogok, kimerült leszek, de boldog. Most még nehezen értek szót a kisbabákkal és elég ügyetlenül bánok velük, de szerintem menni fog. Hiszen néha már előre hiányoznak. Néhányszor akaratlanul is eljátszom a gondolattal: mi lenne, ha itt lennének a gyerekek? Pedig még a nemüket sem ismerem, most még csak azt tudom, hogy akarok majd gyerekeket.

Kánikulában esett az eső. Furcsa párosítása ez a szélsőségeknek, bár az időjárásnak is joga van néha különcnek lennie, és valójában később az eső nyári zivatarra majd jégesőre váltott, úgyhogy ez szerintem annyira már nem számít különcködésnek.

Vajon a nyolcadik emeletről is lehet gyökeret ereszteni? Talán nem lehetetlen, mindenesetre jó hosszú időbe telhet, mire nyolcemelet hosszú gyökeret valaki (persze, hogy én) megnöveszt. Az enyém szerintem két év növesztés után még a hatodikig sem ér le. Szeretem ezt a lakást, de a várost nem. A városi életforma ellen semmi kifogásom, hiszen több éven kersztül városban laktam fősulisként. Sok időbe telt, mire rájöttem, hogy nem általában a városi életforma, hanem konkrétan ez a város van ellenemre. Még nem tudom, hogy pontosan mi van ebben a városban, ami a többiben nincs, és engem annyira taszít. Ugyebár minden városban (ebben is) vannak emberek. Az emberek következményeként pedig vannak állatok, így kutyapiszok (és emberpiszok) az utcán, vannak közterületek, szemét, falfirka. Sok autó, így közlekedési dugó, légszennyezés, szmogriadó; vannak felújított és romos házak, szép és csúnya, modern és régi, ízléses és ízléstelen épületek. Múzeumok és emléktáblák. Egy csomó jó és rossz dolog van a városokban a sokféle ember miatt, és ez rám nem szokott ilyen kiborítóan hatni. Ebben a városban viszont elég, ha több időt töltök el a lakáson kívül, és megtelítődöm, ideges leszek és nem akarok itt lenni. Még nem tudom, hogy miben más ez a város (talán a jó és rossz dolgok szerencsétlen arányában kell keresni a választ?), hogy mi a baj vele, de rájövök. Rá kell jönnöm, hogy elfogadhassam, megérthessem. Ha ez meglesz, akkor majd el tudom dönteni, hogy együtt tudok-e ezzel a várossal élni vagy sem.

A gondolatfoszlányok jót tesznek nekem. Mintha fokokzatosan visszavezetnének a folyamatos, összetett gondolkodás gyötrő szokása felé. Ezúttal nem fogok erőszakosan beletúrni a gondolataimba, inkább csak azokat a dolgokat írom meg, amik ma foglalkoztattak.

Anyu ma vagy háromszor hívott. Először csak a szokásos hosszadalmas Mi újság otthon legújabb adását hallhattam tőle. Ezt a műsort körülbelül két szünet szakította félbe (mindkétszer vevők mentek be a boltba anyuhoz). Egyébként semmi különös nem történt, csak családi gondok, meg a szomszédék kiskutyája beteg, saját háziállataink egészsége és egy magát kóbornak (nyeszlett kéthónapos, nyivákoló cirmos) álcázó macsek. Szeretem, amikor anyu felhív. Az egyes történeteket több ízben is el szokta mesélni, és közben az apró részleteket, a szereplők viselkedését, érzelmi megnyilvánulásaikat is részletesen ecseteli. Azt is szeretem, hogy műsor közben, előtte vagy utána engem is meghallgat, és én ilyenkor mindig több ízben elmesélem az egyes történeteket, és közben az apró részleteket, a szereplők viselkedését, érzelmi megnyilvánulásaikat is részletesen ecsetelem. Miután már mindent elmondtunk egymásnak, váratlanul ért, hogy néhány órával később feldúltan újra felhívott. Kiborult. Röviden összegezve: túl sokat vállal magára, de nem kér senkitől segítséget, mert ő jobban meg tudja csinálni, mert ő is meg tudja csinálni, mert ő anyu. Szerintem meg kéne békélnie azzal, hogy még az ő emberi (néha már isteninek tűnő) erejének, hatalmának is vannak határai, és talán valamiféle kompromisszumot kellene kötnie. Erre finoman célozgattam is neki. Hajthatatlan. Nem szólhatok bele, én ugyanis (hála az égnek) csak egy ember vagyok. Legfőképpen nem ítélkezhetek mások felett, és sajnos nem tudok mindent megérteni. Nem látom be, mi jó van abban, ha mindenféle életjátszmával, hatalmi harccal telik el az egész élet. Anyu nem tudta magát rászánni semmiféle kompromisszumra, én pedig ezen kívül nem tudtam semmit sem mondani.

Más téma: vasárnap mosogatás közben belevágtam a bal hüvelykujjam legfelső ujjpercének a belsejébe, a hajlatba. Tegnap estig érzékeny volt a seb. Mára bevarasodott. Mostanában néha bénázok, kiejtek dolgokat a kezemből. Nemrégen egy poharat is összetörtem. A lakásban megint kánikula volt, izzadtam. Vasalni kéne megint. Utálok vasalni. Úgy terveztem, hogy holnap megyek a munkaügyibe, de mire észbekaptam, és rájöttem, hogy előre be kellene jelentkeznem (ugyanis nekem személyes ügyintézőm van), már lejárt az ügyfélfogadás. Holnap szünnap, úgyhogy legkorábban is csak pénteken tudok majd menni. Nem baj. Ma jelentkeztem néhány állásra is. Nevetséges motivációs leveleket írtam. Még hogy minden álmom az, hogy recepciósi feladatokkal foglalkozzam...kész vicc. A mosogatói állásra már motivációs levelet sem mertem küldeni, de szerintem elég lesz, ha ránéznek az önéletrajzomra. Remélem nem röhögik magukat halálra. Igaz is, ezt az álláskeresési dolgot majd egyszer kivesézem a közeljövőben.

Nézzünk most egy vidámabb témát. Hirtelen egy sem jut eszembe. Akkor legyen egy szomorúbb. Az sincs. Mára kifogytam. Holnap folytatom, ha lesz témám (bármilyen).

A hidegfront egy kis enyhülést hozott, úgyhogy ezen a hőmérsékleten már tudok újra gondolkodni, persze még nem tökéletesen, ezért most nem logikus gondolatmenetek fognak következni. Csak belemarkoltam az egyes gondolatfolyamaimba, és a kiragadott részeket dobom fel erre a felületre (vagy kenem fel őket az ujjbegyeimmel).

Múlt héten 3D-sen megnéztük a Shrek harmadik részét. A 3D most jobban tetszett mint korábban (Akkor a Jégkorszak dínós részét néztük meg). Maga a film is tetszett. Ötös skálán erős négyest adtam neki. Jobban sikerült a második résznél, és harmadik változat létére tényleg élvezhető volt. Jó ötletre épült, és mérsékelten humorosra sikerült.

A hétvégén a Balatonon voltunk. A víz 30 fokos volt, a nap már csak játékosan harapdálta a bőrünket, mivel csak délután négykor mentünk ki. Kábé három órát voltam bent egyfolytában. Azt hittem, hogy túl meleg lesz a víz, de tévedtem. Évek óta nem esett ilyen jól a fürdés. Szeretem a Balatonvíz illatát. Talán a Balatont szeretem a legjobban a természetes vizek közül.

A kellemes hétvége ellenére vasárnap délután megint szomorú lettem. Nem ez a pontos kifejezés. Inkább csak rámszakadt a valóság. Nem teljes súlyával, de azért éreztem. Szomorú, frusztrált, boldogtalan és csalódott voltam. Elkeseredett, még este is. Elalvás előtt mindig beszélek neki egy órán keresztül, néha megböködöm az oldalát, hogy figyel-e. Szokott. Néha morgolódik amiatt, hogy beszélek, és hogy hogyan, miről beszélek. Néha élvezi, de legalább nem tart hülyének a gondolataim miatt. Már olyan is előfordult, hogy amikor nem kezdtem el beszélni elalvás előtt, akkor ő szólalt meg először. Tegnap nem. Pedig reménykedtem benne. Ő nagyon zárkózott, és dacára fél évtizedes ismeretségünknek, egyáltalán nem ismerem. Sajnos nem vagyok túl figyelmes vagy türelmes, általában nem tudom megvárni az a két percet, hogy magától megszólaljon, hanem rögtön belekezdek egy újabb monológomba. Persze lehet, hogy két perc után sem szólalna meg. Az eltelt évek dacára csak nemrég jöttem rá, hogy egyáltalán nem ismerem. Ösztönösen tudom, hogy jó ember, értékes, érzékeny, gondoskodó. De csak tippelni tudok arra, hogy miként vélekedik az egyes dolgokról. Csak sejtem, hogy mit szeret, mi taszítja. Szerintem nem tévedek, de tőle is hallani akarom. Ha elzárkózik előlem, az nem megoldás, és ezt már egyszer elmagyaráztam neki. Persze próbálkozik, és tényleg egyre jobban kezd kinyílni. Tegnap este azonban nem kezdeményezett beszélgetést. Elaludt enélkül. És délután a kocsiban, amikor hazafelé jüttünk, szintén csendben maradtunk. Pedig utazás közben is szoktam neki monologizálni.

Azért nem hiszem, hogy feladom az erőlködést, de kifogytam a gondolatokból. Egyre azon kapom magam, hogy szépirodalmat akarok neki felolvasni. Nincs mit elmondanom, de a beszédkényszeremet valahogy ki kell elégítenem, ezért kölcsönveszem másoktól a tartalmat (egyre jobban kezdem megérteni a posztmodernt). Azt hiszem Hasek Svejkje megérett egy újraolvasásra. Még gimiben olvastam először, és akkorákat röhögtem rajta, amilyeneket addig csak a Rejtő-könyveken. Bátyám, vé haragudott is rám emiatt, pedig miatta olvastam el eredetileg a Svejket. Vé három évvel idősebb nálam, és egy időben elolvastam az ő kötelezőit is irodalomból, és elmeséltem neki a tartalmat. A hétvégén őnek olvastam fel Poe A Vörös halál álarca című hétoldalasát. Ez az egyik kedvenc novellám Poe-tól. Őnek is tetszett. Számomra meglepetés volt. Az a sok gyönyörű összetett mondat, az a passzív szókincset aktivizáló választékos megfogalmazás! Maga a történet elég egyszerű, elég logikus, de ötletes. Körülbelül emlékeztem is rá. A nyelvezete viszont tényleg csodálatos. Eddig fel sem tűnt. Hiába, Babits fordítása.

És itt kanyarodjunk vissza a kezdetekhez. Azért koptatom gyakrabban a billentyűket mostanában, mert nincsenek ötleteim, csak írásingerem. Valójában Finnország óta alig íram, az pedig még tavaly volt. Essz levelei óta az írásingerem erősödik, de nincs ihletem. A gondolataim minősége maximum csak egy blogfelületnek felelnek meg (már amennyire). Jelenleg van néhány ötletem, meg ötletfoszlányom, és jónéhány félbemaradt novellám. Ezeket is be kellene fejeznem. Amit eddig írtam, elég jól sikerült, csak valahogy nincs erőm folytatni őket. Talán félek, hogy elrontom. Kettő írásomnál is éppen a párbeszédeknél akadtam el. Tényleg folytatnom kellene őket, de most nem vagyok olyan hangulatban.

Most szomorú vagyok és kiábrándult, és nincsenek gondolataim és nincsen mondanivalóm. Tegnap este Babits fordításán gondolkodva eszembe jutott Pilinszky Négysorosa.

Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

[1946] 1956

Valamiért nagyon szeretem ezt a verset. Szomorú a hangulata, nyugodt, beletörődő. Majdhogynem érzelemmentes. Szerintem talán ezért kavarhat fel az olvasóban olyan sok érzelmet, hiszem a versbeli beszélő a saját haláláról ír, mintegy odaveti kijelentésként az utolsó sorban, miután magányos, szomorú képeket fest le tárgyilagos hangnemben az előző három sorban. De nem akarom elemezni a verset, csak tegnap eszembe jutott a plakátmagyány kifejezés, és ma muszáj voltam újra elolvasni az írást. Hiányzik az irodalom.

Megint írnom kell. Nem tudom mit.  Talán azt, hogy kánikula. Igaz is, régebben meg arról akartam írni, hogy vihar, eső, árvíz.

Nagyon szeretem a viharokat, a nyári jégesőt, a villámcikázásokat. Persze csak bentről jó hallgatni a cseppek tetőkopogtatását. Sajátos hangulatot hozhat magával egy álmos, délutáni esőzés. Végül azért nem írtam meg, mert a sok csapadék súlyos árvizet okozott, és tönkretette sok-sok ember életét. Az esőnek örülni ilyen helyzetben ízléstelen és kegyetlen lett volna.

Most meg itt van a kánikula. Hőségriadó. A meleget nem szeretem annyira mint az esőt. Persze ezt a témát sem kellene kommentálnom. A földeken a korábban az árvíz miatt kirohadt, megsárgult hajtások mellett épen maradt növények most biztosan kiszáradnak. Az emberek meg kornyadoznak a hétköznapokban, a szerencsésebbek meg a nyaralásukon a vízparti tömegben.

Jó, zárjuk ki teljesen az időjárást mint témát. Legyen a főzés? Ilyen hőségben? Még enni sincs kedve az embernek, nemhogy főzni. De ha már itt tartunk, akkor sem utazni, sem beszélni, sem lélegezni nem lehet ilyen viszonyok között. Még a gondolkodás is izzaszt. Bosszantó állapot. Írni azt azért tudnék, bár gondolkodás nélkül nem sok értelme van. Az írás ingere megvan. Talán jobban teszem, ha megvárom a gondolatot is, amit érdemes leírni.

Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy a meg nem született emberek hiányoznak-e a világból. A tervezett, de meg nem fogant, a nem tervezett de megfogant emberekre gondolok; mindazokra, akik anélkül haltak meg, hogy megszülettek volna.

A magzati állapot valahol a van és nincs közötti határon található. A téma erőteljes vitákat tud kiváltani az emberekből. Van-e joga (bármilyen), elsősorban van-e az élethez joga egy magzatnak? Sokan úgy tartják, hogy nincs (annyi?), legalábbis a születése előtt. Ellenben egy magzat jogai minden egyes perccel a magzattal együtt erősödnek, a születés tehát csak idő kérdése - ha nem szól közbe senki és semmi.  Ezen a vonalon persze pro és kontra érveléssel még órákig vitatkozhatnánk magunkkal.

A meg nem születettek halálát (nem csak az tud meghalni, aki él?) azért fel kell dolgoznia az érintetteknek, és legalább számadatként szerepelnek egyes statisztikákban. Viszont ezek az emberek sohasem kezdik el a születés utáni életet a többséghez hasonlóan, így nem is hatnak olyan módon a világra mint a többség. Az jutott eszembe, hogy a világ nélkülük is elboldogul, hiszen látjuk, érezzük. Megvagyunk így is. Elvagyunk. Látszólag semmi sem hiányzik, mégis arra kell gondolnom, hogy a világ más lenne, ha ezek az emberek is megszülethettek volna ily módon befolyásolva a világot. Nem tudom, hogy ez a más mit takarhat. Hiányzik valami. Talán az emberiség azon része, amely kapott egy esélyt, amelyet idő előtt elpusztítottak vagy elpusztult valamiért. Egyre gyakrabban hiányolok valami olyasmit, amelyet felfognom, érzékelnem vagy megfogalmaznom is képtelenség.