Amitgondolsz...

'De hát emm és esszemm már nem a barátaid?'- faggattam őkét egy ovis probléma kapcsán.

'Nem.'

'De miért? Mondták, vagy nem játszanak veled?'

'Nem, hanem mert a barátok nem harcolnak egymással.'

Noha testvérek, személyiségük egymástól merőben eltérő voltát misem bizonyítja jobban, mint rémálmaik.

Őkét általában egy (már a kisebbeknek szóló mesék által is igencsak közkedvelt) húsevő virág szokta elfogyasztani álmában. Sziszi éjszaka előbújó tudat alatti félelme sokkal bagatellebb, ámde megvalósulásának esélye valós veszély: álmában ugyanis apuci beleharapott a pipicombijába.

Egyelőre még csak apró jelekben, gesztusokban érem tetten őket, hogy ösztöneikben, vonzalmukban rendben vannak. Ez egyrészt megnyugvással tölt el, másrészt ijesztően meghökkentő, hogy (tapasztalat híján) ösztönösen hogyan találják meg a tipikus válaszokat.

Mint például amikor sziszivel és őkével strandra mentünk (oá otthon maradt sziesztázni), és sziszi (még csak 3 éves lévén) nem kapott karszalagot. A bejárattól ellépve a maga csendes módján reagált az őt ért sérelemre: először lassú, bánatos lépteit, lefelé konyuló szalmakalapját vettük észre, majd mindkét kézfejével erősen törölgetni kezdte a szemeit. Következő lépésként valószínűleg hüppögött volna, de még ezelőtt ő félszegen (még mindig kicsit megijed a női hisztitől és nehezen is kezeli a helyzetet) vigasztalni próbálta: "Ne sírj..."

Sziszi rögtön félbeszakította őt, és sírós/duzzogós hangsúllyal válaszolta: "Nem sírok, csak belement valami a szemembe."

Mostanában minden olyan bizonytalan körülöttünk. A régi sémák felbomlóban, manapság már mindenben tutirecept nélkül kellene döntenünk.

Nemcsak abban például, hogy zsírral vagy olajjal főzzünk-e (esetleg semelyikkel); hogy mik legyünk, ha nagyok leszünk; hogy kereszteljük-e a gyereket vagy sem. Egyáltalán már az sem evidens, hogy felnőve melyik országban/kontinensen fogunk élni, hogy házasodunk-e, hogy lesz-e egyáltalán gyerekünk. És mindinkább úgy tűnik, hogy lassacskán azt sem tudjuk már, fiúk vagyunk-e vagy lányok.

Ez egy elég nagy probléma, viszont megnyugtat, hogy ha én nem is, a fiatalabb generáció - tapasztalatok, így előítéletek híján, mondhatni ösztönösen - nagyon is helyén tudja még kezelni a dolgot. Őke a minap hintázás közben (nagyon szeret mesélni egy bizonyos fiókáról, akit képzeletben maga gondoz, de aki egyben az alteregója is) a fiókája kapcsán megállapította, hogy "anyucinak nincs szárnya, nem madár". Valamint ez alapján azt is kikövetkeztette, hogy e testrész hiánya miatt sziszi sem madár és őke sem. Emellett arról is biztosított engem, hogy nem vagyok madárijesztő sem, mert nem ijednek meg tőlem a madarak.

Igaza van, így logikus.

Idén pontosan tizedik éve van annak, hogy leérettségiztünk, és kizuhantunk a világba. Azt hiszem majdnem mindannyian határozott céllal indultunk, évek múltán aztán módosítottuk vagy pontosítottuk az irányt.

Karrier tekintetében úgy láttam, sokunknak nincs oka panaszra. Többünk persze (élükön becses személyemmel) még egyelőre nem teljesedett ki. A körülményekhez képest (ingatag gazdasági helyzet, bizonytalan munkahelyek) azonban sokunk tényleg jól kapaszkodik. Összességében mégis keserű utóízt hagyott maga után az a pünkösd vasárnapi délután. Még most, hónapokkal később is érzem magamban. Valami nem stimmelt. Nagyon nem.

Ez a keserű, epés összhatás azt hiszem több mindennek az eredménye. Először is a teljes létszámunk éppen fele jelent meg, jóllehet előzetesen 75%-unk bejelentette magát az eseményre. A maradék zöme külföldön van, a többi válaszra sem méltatta a kezdeményezést. Ennyit a számokról. Illetve még valamit.

A sok tanulás, munka közepette és trendi életstílust követve hogyan juthattunk oda, hogy a 3. X kapujában rajtam kívül biztosan csak egyvalaki házas, illetve hogy (őke és oá személyében) egyedül nekem vannak gyerekeim?

Holnap letelik a 40. hét. Az orvos szerint - legalábbis a tegnapi vizsgálat ezt mutatta - nagyon jól érzi magát odabent.

Az manapság ugye eléggé elcsépelt téma, több ízben is hallottam elemzőket, szakembereket erről beszélni, sőt moziban is láttam már filmet e témában (semmi különös, egyszer bőven elég volt megnézni). Szóval az eddig nem volt újdonság, hogy a mostani 25-30 körüli generációk egyszerűen nem akarnak felnőttek lenni. Fiatalok akarnak maradni otthon, ahol nincs rezsi, anyu intézi a mosást és a főzést az ő kicsiszemefényének. Mert ő anyu, és bár már lassan nagyikorú lesz, szó nélkül tűri, örül hogy még egy kicsit gondoskodhat. A 30 éves ifjak meg még ha dolgoznak is, nyugodtan élvezhetik ezt a gyerek és felnőtt közötti kötetlen állapotot. Hiszen manapság ez a trend, vagy legalábbis igen gyakran alakul ki ehhez hasonló helyzet.

De az már kicsikét aggasztó lenne, ha a magzatok sem akarnának megszületni, mindegy is, hogy mi okból (úgysem tudnánk kitalálni). Remélem ez a fecske sem csinál nyarat.

Hamarosan ünnepeljük életének első évfordulóját. Nem lesz nagy cécó, hiszen még megszámlálhatatlanul sok szülinapot fog ünnepelni. De azért mégis ez lesz az első, tehát mint minden ilyenfajta örömteli esemény: kifejezetten különleges.

A torta, a vendégekkel való időpont-egyeztetés, az ajándékok, na és persze a gyertya...lassacskán minden tisztázódik. És akkor ne felejtkezzünk el a hivatalos szervekről sem. Hiszen a bürokrácia korán számításba vette, statisztikákban szerepeltette már jóval születése előtt. Utána pedig hivatalos okiratokkal regisztrálta a társadalomban. Először anyakönyvi kivonattal, TAJ-kártyával meg lakcímmel látta el.

Ahogyan öregszik, egyre több irománya lesz arról, hogy ő él, és egy nap már nem őt látja el a társadalom mindenféle segélyek, babakassza segítségével, hanem éppen fordítva. Ez a nap közelebb van, mintsem gondolnánk. Ma például a NAV ajándékát kézbesítette posta: megérkezett az adókártyája.

Be kell látnunk, hogy valaki legyen akármilyen jó tanár, esetleg legyen pusztán csak rendkívül szimpatikus/karizmatikus személyiség, akiben a gyerekek követendő példát látnak/akivel szemben megfelelni vágyást éreznek, mindig akadnak olyanok - általában nem is kevesen -, akik mégis ellenállnak/rosszindulattal viseltetnek iránta.

És ez a rosszindulat nem feltétlenül azt jelenti, hogy eme tanulók a tanár vesztét/megalázását szeretnék látni. Megnyilvánulhat akár abban, is hogy állandó jelzőt ragasztanak rá. Ez lehet szinte majdnem kedveskedő, de vulgárisan durva is, és sajnos a diákgenerációk fejében akár élethosszig fennmaradhat mint szórakoztató nosztalgiaanyag. Én sohasem gondoltam arra komolyan, hogy tanítani fogok, az meg már végképp nem fordult meg a fejemben - pedig a jó ég tudja, mi minden ötlött fel már benne -, hogy rám is gúnynevet ragasztanak. Persze a küllememet tekintve kb minden egyes testrészemre egyenként és ezek összességére is simán fel tudnék sorolni minimum 3 negatív jelzőt. Szóval nem is tudom, miért lepődtem meg annyira, hogy rám is ragadt már az első hetekben gúnynév. Igazság szerint arról van szó, hogy a tanításnak ezen velejárójával sosem foglalkoztam.

Egy kollégámnál tett óralátogatás során történt - úgy 2-3 éve is van már -, hogy az előttem ülő diákok olyan szemet szúróan leveleztek egymással, hogy kénytelen voltam elfogni a papírjukat. Azt hiszem csupa olyan fontos csacskaság volt benne, amit egy 11 évest érdekelhet. Tartalmából csak annyit jegyeztem meg, ami engem illetett: Mókuspofa-ként szerepeltem a  gyűrött füzetlapon.

Szerencsére.  A mókusokat mindig szimpatikusnak találtam. Lehetett volna rosszabb is, hiszen hál' Istennek nem Patkányfülű vagy Disznóképű lettem.