Első bejegyzésemben vele kezdtem még sok-sok évvel ezelőtt. Azután sok minden történt velem (már nem itt, a blogon, hanem az életemben). Utóvégre azért infómorzsák még hozzám is eljutottak, hogy megnyitott egy könyvhetet, meg hogy az új könyve, amit ugye már betegen...és most megint itt ülök a képernyő előtt, és látom, hogy tegnap délután véglegesen befejezte itt nálunk (legalábbis ebben a felosztásban).
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden könyvét értettem és szerettem. Olvastam tőle nekem tetsző könyvet; találkoztam olyannal, ami erősen hatott rám. Meg természetesen van tömérdek, amit nem is olvastam (még) tőle. Mindent egybevetve azért elmondhatom, hogy minden írása erősen bennem hagyta a nyomát.
Pár hete kerülget egy érzés. Várakozás és izgalom egyvelege (többek között), csak azt nem tudom, hogy a boldogság vagy valami egészen más könnyei fognak végül kibuggyanni belőlem. Egyelőre itt vannak ezek a szavak, és már ez is valami, tekintve, hogy régóta nem éreztem igazán késztetést az írásra (olyanra, amit élesíteni is fogok, nemcsak vázlatba megy).
Jólesne ezen a magányos órán valami jobbféle nedű (a hangulatom erősen kívánná). Ehelyett itt ücsörgök egy pohárka hűtött grapefruitlé társaságában (azt azért leszögezem, hogy bár nem saját facsarás, a piacon kapható egyik legjobb fajta: nem túl rostos, kellőképpen keserű). Vallásosságom ellenére (vagy tán épp azért) hiszek az apró jelekben, amik életünk során fel-feltűnnek. Hiszem, hogy ezek a dolgok, legyenek akár bármilyen semmiségek is (egyetlen számsor, zene vagy szabályszerű momentumok sorozata), mutatnak valamit. Nem feltétlenül megoldást adnak a problémánkra, inkább csak respektálnak a döntéseinkre. Jelzik, hogy éppen olyan útelágazáshoz érkeztünk az életünkben, amely teljesen más utakra terelhet minket. Nem feltétlenül jó vagy rossz irányba, de egymástól merőben eltérő élethelyzet felé vezet. Még nem éltem sokat, de azért néhány ilyen pillanatom nekem is volt. Igaz, sokukra csak utólag ismertem rá.
Esterházy halála tény. Emberi mivoltából következően, illetve annak ismeretében, hogy beteg volt, nem is váratlan vagy meglepő. De mint minden ilyen: szomorú és lehangoló. Tekintve felfokozott hangulatomat, elképzelhetőnek tartom, hogy hamarosan ismét válaszút elé kerülhetek. Lehet, hogy Esterházy éppen a jel, amelyre vártam? Netán csak egy jel, hogy megfelelő mederben haladok előre? Később majd biztosan kiderül minden, mihelyt kellő távolságból tudok visszatekinteni mostani önmagamra.