Amitgondolsz...

Három napja kitakarítottuk a szobájukat.

Azóta rend van.

Most tényleg nagyon betegek. 

Jó lenne már egy kis rumli.

Teljes megelégedettségemre szolgál, hogy a mai napon ezt írhatom ebbe a bejegyzésbe: eddigi életemmel elégedett vagyok. Stabil családi hátterem rengeteg lehetőséget adott.

Megvolt mindenem, amire a hétköznapokban szükségem lehetett, és mindig akadt számomra valami az ünnepekben is. Kedvemre tanulhattam. Sem testileg, sem lelkileg nem éheztem soha. Sokszor rácsodálkoztam, ahogyan az élet a tenyerén hordozott. Miért? Miért éppen én? Ma sem tudok erre választ adni, mert nem gondolom, hogy különösebben rászolgáltam volna.

Utólag visszanézve látom, hogy sok remeknek tűnő lehetőséget hagytam ki vagy nem éltem velük jobban, mint tehettem volna. De hát csak ez az egy életem van, ezzel gazdálkodhattam. Az adott családi hátterem mellé létrehoztam - ővel együtt- egy sajátot. Otthont és anyagiakat teremtettünk magunknak.

Értek persze kudarcok és fájdalom. A nagyobb betegségek elkerültek ugyan, de voltak és vannak veszteségeim. Átéltem sok negatív érzelmet, dühöt, amelyekkel folyamatosan harcolnom kell. Talán egyszer sikerül úrrá lennem rajtuk.

Még minden tekintetben sok tervem van. Diplomáimat alig használtam; kérdéses, hogy fogom-e?  Lesz-e végre munkahelyem? Bővül-e még a családunk? Mit hoz a jövő? Ezekre a kérdésekre biztosan majd csak a 66 című bejegyzésemben fogok tudni válaszolni. 33 év múlva.

A születés csoda, amire általában/jó esetben boldog nosztalgiával emlékezünk. Később válhat humoros, kedves adomává rokoni összejöveteleken.

A születés minden esetben más és más. Lehet gyors, váratlan. Érhet felkészületlenül, és éppúgy lehet komplikált, hosszadalmas és kimerítő, mint éppen eNN esetében.

A születés voltaképpen- reméljük mi, többi halandó - egy hosszú, boldog élet kezdete. Úgy legyen.

Gárdonyi Ágnes tudósító

a Semmelweis Ignác-emlékévről

kérdezte Kosztolányi Gusztáv MTA-tagot.

Ha Conchita Wurst lehet szakállas nő, akkor én is.

'De hát emm és esszemm már nem a barátaid?'- faggattam őkét egy ovis probléma kapcsán.

'Nem.'

'De miért? Mondták, vagy nem játszanak veled?'

'Nem, hanem mert a barátok nem harcolnak egymással.'

Noha testvérek, személyiségük egymástól merőben eltérő voltát misem bizonyítja jobban, mint rémálmaik.

Őkét általában egy (már a kisebbeknek szóló mesék által is igencsak közkedvelt) húsevő virág szokta elfogyasztani álmában. Sziszi éjszaka előbújó tudat alatti félelme sokkal bagatellebb, ámde megvalósulásának esélye valós veszély: álmában ugyanis apuci beleharapott a pipicombijába.

Először várandós voltam,

szinte rögtön ezután viselős lettem,

végül áldott állapotba kerültem. 

Isten áldásával.

Ámen.

Egyelőre még csak apró jelekben, gesztusokban érem tetten őket, hogy ösztöneikben, vonzalmukban rendben vannak. Ez egyrészt megnyugvással tölt el, másrészt ijesztően meghökkentő, hogy (tapasztalat híján) ösztönösen hogyan találják meg a tipikus válaszokat.

Mint például amikor sziszivel és őkével strandra mentünk (oá otthon maradt sziesztázni), és sziszi (még csak 3 éves lévén) nem kapott karszalagot. A bejárattól ellépve a maga csendes módján reagált az őt ért sérelemre: először lassú, bánatos lépteit, lefelé konyuló szalmakalapját vettük észre, majd mindkét kézfejével erősen törölgetni kezdte a szemeit. Következő lépésként valószínűleg hüppögött volna, de még ezelőtt ő félszegen (még mindig kicsit megijed a női hisztitől és nehezen is kezeli a helyzetet) vigasztalni próbálta: "Ne sírj..."

Sziszi rögtön félbeszakította őt, és sírós/duzzogós hangsúllyal válaszolta: "Nem sírok, csak belement valami a szemembe."

Első bejegyzésemben vele kezdtem még sok-sok évvel ezelőtt. Azután sok minden történt velem (már nem itt, a blogon, hanem az életemben). Utóvégre azért infómorzsák még hozzám is eljutottak, hogy megnyitott egy könyvhetet, meg hogy az új könyve, amit ugye már betegen...és most megint itt ülök a képernyő előtt, és látom, hogy tegnap délután véglegesen befejezte itt nálunk (legalábbis ebben a felosztásban).

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden könyvét értettem és szerettem. Olvastam tőle nekem tetsző könyvet; találkoztam olyannal, ami erősen hatott rám. Meg természetesen van tömérdek, amit nem is olvastam (még) tőle. Mindent egybevetve azért elmondhatom, hogy minden írása erősen bennem hagyta a nyomát.

Pár hete kerülget egy érzés. Várakozás és izgalom egyvelege (többek között), csak azt nem tudom, hogy a boldogság vagy valami egészen más könnyei fognak végül kibuggyanni belőlem. Egyelőre itt vannak ezek a szavak, és már ez is valami, tekintve, hogy régóta nem éreztem igazán késztetést az írásra (olyanra, amit élesíteni is fogok, nemcsak vázlatba megy).

Jólesne ezen a magányos órán valami jobbféle nedű (a hangulatom erősen kívánná). Ehelyett itt ücsörgök egy pohárka hűtött grapefruitlé társaságában (azt azért leszögezem, hogy bár nem saját facsarás, a piacon kapható egyik legjobb fajta: nem túl rostos, kellőképpen keserű). Vallásosságom ellenére (vagy tán épp azért) hiszek az apró jelekben, amik életünk során fel-feltűnnek. Hiszem, hogy ezek a dolgok, legyenek akár bármilyen semmiségek is (egyetlen számsor, zene vagy szabályszerű momentumok sorozata), mutatnak valamit. Nem feltétlenül megoldást adnak a problémánkra, inkább csak respektálnak a döntéseinkre. Jelzik, hogy éppen olyan útelágazáshoz érkeztünk az életünkben, amely teljesen más utakra terelhet minket. Nem feltétlenül jó vagy rossz irányba, de egymástól merőben eltérő élethelyzet felé vezet. Még nem éltem sokat, de azért néhány ilyen pillanatom nekem is volt. Igaz, sokukra csak utólag ismertem rá.

Esterházy halála tény. Emberi mivoltából következően, illetve annak ismeretében, hogy beteg volt, nem is váratlan vagy meglepő. De mint minden ilyen: szomorú és lehangoló. Tekintve felfokozott hangulatomat, elképzelhetőnek tartom, hogy hamarosan ismét válaszút elé kerülhetek. Lehet, hogy Esterházy éppen a jel, amelyre vártam? Netán csak egy jel, hogy megfelelő mederben haladok előre? Később majd biztosan kiderül minden, mihelyt kellő távolságból tudok visszatekinteni mostani önmagamra.

Mostanában minden olyan bizonytalan körülöttünk. A régi sémák felbomlóban, manapság már mindenben tutirecept nélkül kellene döntenünk.

Nemcsak abban például, hogy zsírral vagy olajjal főzzünk-e (esetleg semelyikkel); hogy mik legyünk, ha nagyok leszünk; hogy kereszteljük-e a gyereket vagy sem. Egyáltalán már az sem evidens, hogy felnőve melyik országban/kontinensen fogunk élni, hogy házasodunk-e, hogy lesz-e egyáltalán gyerekünk. És mindinkább úgy tűnik, hogy lassacskán azt sem tudjuk már, fiúk vagyunk-e vagy lányok.

Ez egy elég nagy probléma, viszont megnyugtat, hogy ha én nem is, a fiatalabb generáció - tapasztalatok, így előítéletek híján, mondhatni ösztönösen - nagyon is helyén tudja még kezelni a dolgot. Őke a minap hintázás közben (nagyon szeret mesélni egy bizonyos fiókáról, akit képzeletben maga gondoz, de aki egyben az alteregója is) a fiókája kapcsán megállapította, hogy "anyucinak nincs szárnya, nem madár". Valamint ez alapján azt is kikövetkeztette, hogy e testrész hiánya miatt sziszi sem madár és őke sem. Emellett arról is biztosított engem, hogy nem vagyok madárijesztő sem, mert nem ijednek meg tőlem a madarak.

Igaza van, így logikus.

Bármilyen helyzetet tárgyilagosan, elfogulatlanul értékelni meglehetősen nehéz feladat. Kell hozzá egy kis távolság az adott szituációtól, talán az segít a jobb ítéletalkotásban. Segíthet még a túl sok élettapasztalat. És vallom, hogy éppannyira a túl kevés is.

Ezt látszik alátámasztani őke néhány egyszerű, és igencsak őszinte megállapítása. Mint amikor például néhány hónapja egyik hétfőre virradóra, amikor őt nem találta otthon, belenyugvóan állapította meg: "Apuci hazament dolgozni".

Oá bár érti, még nem beszéli mondatokban a mi nyelvünket. Viszont babanyelven már félelmetesen komoly értekezéseket képes tartani például a plafonnak pelenkázás vagy hajmosás közben.

Már egy évtizede ismerjük egymást, és napra pontosan ma van öt éve annak, hogy esküvel kötöttük össze életünket. Azóta sokat változtunk, mondhatni csiszolódtunk.

Az első néhány évek álomszerűen röppentek tova, de mára már szerencsére igazi családdá váltunk - bár szerintem még nem teljesen (ő szerint igen), de majd meglátjuk. Szüntelenül változunk, és fontos döntéseket kell hoznunk. Eközben pedig már nemcsak egymásra, hanem a gyerekekre is gondolnunk kell.

Hát itt tartunk most. Számomra egy élet már ez a néhány év is, persze másoknak egy közösen leélt élet után visszanézve ez nevetségesnek tűnhet. Annyi biztos, hogy drága, felejthetetlen évek voltak ezek. Várom a folytatást.

Azt hiszem a maga teljességében sosem találkoztam vele. Néhány napja aztán valamiről mégis eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt írni akartam róla.

Megemlékezni pár sorban, mégha csak egy egyszerű baromfi volt is. Határozottan nem háziállatnak való volt. Tucatmagával a tyúkok szokásos helyén éldegélt valószínűleg egy kakassal vélhetően addig, amíg eme bizonyos kakas kukorékolása nem bizonyult túl hangosnak mama szerint ahhoz, hogy egy kora hajnali napon a fazékban végezze földi pályafutását.

De Pipiről akartam írni néhány sort. Szóval egy egyszerű tyúk volt, tollazatában sem különbözött a többiektől. Először akkor figyeltünk föl rá, amikor kezdett átrepkedni a kerítésen. De nem is volt ebben különleges, hiszen sok tyúk repült már át a kerítésen, akiknek túl hosszúak voltak a szárnytollai. Az egyik órákra nyúlt telefonbeszélgetésünk közben anyu említette egyszer Pipit (már volt neve). Tőle hallottam mindent erről a furcsa szokásokkal rendelkező tyúkról.

Sokszor volt kerítésen kívül, de nem gyalogolt be a kertbe legelészni, hanem szépen a járdán maradt, és ha anyu éppen arra járt, elkísérte őt egészen hazáig, aztán szépen visszasétált mamáékhoz. Voltak még más, határozottan nem baromfikra jellemző megnyilvánulásai, de az emlékezetem csak ennyit őrzött meg az évek alatt. Legközelebb már csak arról hallottam, hogy Pipi is fazékbavaló lett (gondolom eljött az ideje). És valóban, anyu azután el is hozta egy zacskóban, szépen felcímkézve. Sosem főztem belőle levest.

Idén pontosan tizedik éve van annak, hogy leérettségiztünk, és kizuhantunk a világba. Azt hiszem majdnem mindannyian határozott céllal indultunk, évek múltán aztán módosítottuk vagy pontosítottuk az irányt.

Karrier tekintetében úgy láttam, sokunknak nincs oka panaszra. Többünk persze (élükön becses személyemmel) még egyelőre nem teljesedett ki. A körülményekhez képest (ingatag gazdasági helyzet, bizonytalan munkahelyek) azonban sokunk tényleg jól kapaszkodik. Összességében mégis keserű utóízt hagyott maga után az a pünkösd vasárnapi délután. Még most, hónapokkal később is érzem magamban. Valami nem stimmelt. Nagyon nem.

Ez a keserű, epés összhatás azt hiszem több mindennek az eredménye. Először is a teljes létszámunk éppen fele jelent meg, jóllehet előzetesen 75%-unk bejelentette magát az eseményre. A maradék zöme külföldön van, a többi válaszra sem méltatta a kezdeményezést. Ennyit a számokról. Illetve még valamit.

A sok tanulás, munka közepette és trendi életstílust követve hogyan juthattunk oda, hogy a 3. X kapujában rajtam kívül biztosan csak egyvalaki házas, illetve hogy (őke és oá személyében) egyedül nekem vannak gyerekeim?

Két ember kapcsolata állandóan fejlődik. Vagy nem. De most vegyük azt az esetet, hogy igen. Na mármost persze vannak állomások ebben a fejlődésben, a kérdés csak az: mikor/mitől lesz ez család?

Talán a templomban/hivatalban elrebegett eskü teszi, amit nem is biztos, hogy be tudunk tartani? (Legalábbis a válások nagy száma ezt látszik igazolni.) Talán sok-sok együtt töltött év kell hozzá? Természetesen sokféle válasz adható a fenti kérdésre. Én személyesen először a család hiányát éreztem meg, amikor a karácsonyok alkalmával egyre jobban zavart, hogy a gyerekek nélkül ünnepelünk (Őszintén szólva még most, őke és oá születése után is hiányérzetem van. Ő el is sápadt, amikor ezt először megemlítettem neki:),

A családot számomra a gyerekek teszik családdá. Egy házaspárban önmagában persze mindig benne van a család lehetősége, és ez jól is van így. A gyerekek születése garantálja a családfa életét és virágzását. Örömünk hát ezért is legyen mindig nagy, ha családfánkon új virágok nyílnak. A fenti hosszú gondolatsor végén pedig el is jutottunk e bejegyzés magvához: gratulálunk és hosszú, boldog életet kívánunk Dé és Zsé családfájának legelső ma nyílott kis virágjának, Lucának!

Pénteken megrendelték az alkatrészt (legalábbis aznap azt ígérte a szervizes). Ma (csütörtökön) megérkezett, holnap beszerelik, hétfőn tesztelik és kedden hozzák is végre a főzőlapomat (ha...).

Ez nem személyes, talán csak az a baj, hogy nem főváros, hanem vidék. De sajnos én emellett inkább hozzá nem értést, lustaságot és közönyt látok. Meghökkentő ez a lassúság a mai hirtelen, mobilis és internettel átszőtt, rohanó világunkban.

Szerencséjük van, hogy még jótállásos a készülék. Különben hétfőn előkeresném a bankkártyámat, kedden felöltöznék, szerdán elmennék az automatához...

Holnap letelik a 40. hét. Az orvos szerint - legalábbis a tegnapi vizsgálat ezt mutatta - nagyon jól érzi magát odabent.

Az manapság ugye eléggé elcsépelt téma, több ízben is hallottam elemzőket, szakembereket erről beszélni, sőt moziban is láttam már filmet e témában (semmi különös, egyszer bőven elég volt megnézni). Szóval az eddig nem volt újdonság, hogy a mostani 25-30 körüli generációk egyszerűen nem akarnak felnőttek lenni. Fiatalok akarnak maradni otthon, ahol nincs rezsi, anyu intézi a mosást és a főzést az ő kicsiszemefényének. Mert ő anyu, és bár már lassan nagyikorú lesz, szó nélkül tűri, örül hogy még egy kicsit gondoskodhat. A 30 éves ifjak meg még ha dolgoznak is, nyugodtan élvezhetik ezt a gyerek és felnőtt közötti kötetlen állapotot. Hiszen manapság ez a trend, vagy legalábbis igen gyakran alakul ki ehhez hasonló helyzet.

De az már kicsikét aggasztó lenne, ha a magzatok sem akarnának megszületni, mindegy is, hogy mi okból (úgysem tudnánk kitalálni). Remélem ez a fecske sem csinál nyarat.

Hamarosan ünnepeljük életének első évfordulóját. Nem lesz nagy cécó, hiszen még megszámlálhatatlanul sok szülinapot fog ünnepelni. De azért mégis ez lesz az első, tehát mint minden ilyenfajta örömteli esemény: kifejezetten különleges.

A torta, a vendégekkel való időpont-egyeztetés, az ajándékok, na és persze a gyertya...lassacskán minden tisztázódik. És akkor ne felejtkezzünk el a hivatalos szervekről sem. Hiszen a bürokrácia korán számításba vette, statisztikákban szerepeltette már jóval születése előtt. Utána pedig hivatalos okiratokkal regisztrálta a társadalomban. Először anyakönyvi kivonattal, TAJ-kártyával meg lakcímmel látta el.

Ahogyan öregszik, egyre több irománya lesz arról, hogy ő él, és egy nap már nem őt látja el a társadalom mindenféle segélyek, babakassza segítségével, hanem éppen fordítva. Ez a nap közelebb van, mintsem gondolnánk. Ma például a NAV ajándékát kézbesítette posta: megérkezett az adókártyája.

Be kell látnunk, hogy valaki legyen akármilyen jó tanár, esetleg legyen pusztán csak rendkívül szimpatikus/karizmatikus személyiség, akiben a gyerekek követendő példát látnak/akivel szemben megfelelni vágyást éreznek, mindig akadnak olyanok - általában nem is kevesen -, akik mégis ellenállnak/rosszindulattal viseltetnek iránta.

És ez a rosszindulat nem feltétlenül azt jelenti, hogy eme tanulók a tanár vesztét/megalázását szeretnék látni. Megnyilvánulhat akár abban, is hogy állandó jelzőt ragasztanak rá. Ez lehet szinte majdnem kedveskedő, de vulgárisan durva is, és sajnos a diákgenerációk fejében akár élethosszig fennmaradhat mint szórakoztató nosztalgiaanyag. Én sohasem gondoltam arra komolyan, hogy tanítani fogok, az meg már végképp nem fordult meg a fejemben - pedig a jó ég tudja, mi minden ötlött fel már benne -, hogy rám is gúnynevet ragasztanak. Persze a küllememet tekintve kb minden egyes testrészemre egyenként és ezek összességére is simán fel tudnék sorolni minimum 3 negatív jelzőt. Szóval nem is tudom, miért lepődtem meg annyira, hogy rám is ragadt már az első hetekben gúnynév. Igazság szerint arról van szó, hogy a tanításnak ezen velejárójával sosem foglalkoztam.

Egy kollégámnál tett óralátogatás során történt - úgy 2-3 éve is van már -, hogy az előttem ülő diákok olyan szemet szúróan leveleztek egymással, hogy kénytelen voltam elfogni a papírjukat. Azt hiszem csupa olyan fontos csacskaság volt benne, amit egy 11 évest érdekelhet. Tartalmából csak annyit jegyeztem meg, ami engem illetett: Mókuspofa-ként szerepeltem a  gyűrött füzetlapon.

Szerencsére.  A mókusokat mindig szimpatikusnak találtam. Lehetett volna rosszabb is, hiszen hál' Istennek nem Patkányfülű vagy Disznóképű lettem.

Elérkezett hát ez a pillanat is. Végre itt hagyjuk ezt a várost. Dolgozni persze lehet, hogy itt kell majd nekem is, de lakni soha többé. 

Persze ne legyünk szélsőségesek. Vannak dolgok, amik hiányozni fognak. Például néhány szomszéd, ká és a kislányok, egy-egy kedvesebb kisboltos, esetleg a pékség. Meg hát az égbolt, amin gyakran hasítanak keresztül kisebb-nagyobb gépek. Persze ezt az új-régi otthonunkból is láthatjuk majd. Ami nem fog hiányozni, arról írni sem érdemes, még a végén megörökítődik az is feleslegesen.

Maradjunk annyiban, hogy rajtam kívül sokan szeretik - mit szeretik -, egyenesen imádják ezt a fizikailag és szellemileg, erkölcsileg kissé beteg miliőt. Biztosan vannak, akiknek ez az életforma teljesen kielégítő, esetleg szükségszerű a boldogsághoz vagy a kiteljesedéshez. Hiszen tele van lehetőségekkel. Az meg törvényszerű, hogy ahol ennyien élnek a sokszínűség a gazdagságtól a nyomorig, az erkölcsösségtől a romlottságig stb terjed. Szóval csak ellentmondásokkal jellemezhető ez a város. Arról meg én nem tehetek, hogy én mindig is a kritikus szemével láttam. Annyi bizonyos, hogy nem lesznek könnyeim, nem lesz honvágyam. Viszlát város, végre hazatérünk!

Tegnap délután megérkezett családunk legújabb tagja. Mit is írhatnék Á és I kisfiáról?

Újszülött. Nincs múltja, csak éppen egy-egy másodpercnyi jelene, de végtelen jövője tengernyi lehetőséggel. Bár csak egynapos, és talán nem is tudja még magáról, Zé egy igazán szerencsés, és gazdag emberke.

Már vagy egy hét is eltelt, mire eszembe jutott, hogy újra szabad vagyok (legalábbis ami az ital-és étrendet illeti). Életmódbeli korlátozásaim körülbelül egy éve kezdődtek, és fokozatosan gyarapodott a tiltott, ámde egyre inkább vágyott ízek sora annak ellenére, hogy nagyobbik részüket akkor sem fogyasztottam, amikor még szabad volt.

Szóval az első idők tilos az alkohol, tilos a drog minden fajtája (a passzív dohányzás is kerülendő), tilos a zsírban/olajban sült ételek, valamint bármilyen étel hatalmas adagban való fogyasztása listája a 9. hónap felé közeledve többek között már a tilos a kenyér, tilos a krumpli, tilos a tej, tilos a rizs, tilos a tészta területeket is elérte.

Én meg nem vagyok lázadó természet, így alig mertem enni valamit, és az a néhány dolog is, amit ettem, sem esett jól. Egyedül a tejtilalmat nem tudtam betartani, naponta több liter is lecsorgott a torkomon. Mentségemre legyen mondva, csak utólag tudtam meg, hogy ez is tilos volt. Bár délután már csak folyékony halmazállapotot vehettem magamhoz, ha este szerettem volna még levegőt kapni.

Érdekes módon amilyen mértékben nőtt a tiltott dolgok listája, olyan mértékben dagadtam. Utólag kiderült, hogy a dagadást nem a meg nem evett ételektől való elhízásom okozta, hanem vizesedés, és persze a gyerekpakk a hasamban, amely mint kiderült, sem óriáscsecsemőt, sem ikreket nem rejtett, csupán ő és én tökéletes, és egyben  (terveink szerint) első kisbabáját. Az már persze a mi feladatunk lesz, hogy legjobb tudásunk szerint védjük őt e tökéletlen világ káros hatásaitól.

Tehát a szoptatás kényszerű befejeztével ismét szabad lettem evés és ivás tekintetében. Tegnap óta sokszor elképzeltem, hogy milyen módon fogom az első csésze kávémat elfogyasztani. Szerettem volna a mokkás zsolnayban egy forró feketét, azután arra gondoltam, hogy lehetne esetleg cukorral, és egy löttyintés tejjel, talán kocka(!)cukorral, feketén, a tetején hatalmas tejszínhabheggyel(!). Ez utóbbi változatokhoz természetesen kellő teret csak a teás zsolnay adott volna, dehát a cél szentesíti az eszközt. Még akkor is a módozatokon ábrándoztam, amikor a régi kotyogót tömtem a közepes minőségű őrlettel, amelynek már a megszokott fanyar illatával is elteltem. 

Minden előzetes tervem a valóságban hiúsult meg, amelyet egy leheletnyi cukoralapozású, és ujjnyi réteg kihűlt kávéra csurig töltött jéghideg tej összetételű félliteres, cseppet sem esztétikus sárga bögre testesített meg. Nem volt különleges, inkább erősen hétköznapi. Egy tökéletes első csésze.

Nemrégen még az esküvőjük alkalmából köszöntöttük őket, de mostanra már lassan sorra mindenhol érkezik az újabb generáció. Azt kell mondjam: szerencsére. Bár felettünk hamar elmúlik az idő, a belőlünk származó, így részben minket is magukban hordozó utódaink által mégis meglepően hosszan beleszólhatunk még az evilági dolgokba.

Ma délután éppen Bézsé és Gé kislánya, E kezdte meg 50 centivel és 2850 grammal az önálló életet. Kívánjunk neki és szüleinek sok boldogságot!