Egyelőre még csak apró jelekben, gesztusokban érem tetten őket, hogy ösztöneikben, vonzalmukban rendben vannak. Ez egyrészt megnyugvással tölt el, másrészt ijesztően meghökkentő, hogy (tapasztalat híján) ösztönösen hogyan találják meg a tipikus válaszokat.
Mint például amikor sziszivel és őkével strandra mentünk (oá otthon maradt sziesztázni), és sziszi (még csak 3 éves lévén) nem kapott karszalagot. A bejárattól ellépve a maga csendes módján reagált az őt ért sérelemre: először lassú, bánatos lépteit, lefelé konyuló szalmakalapját vettük észre, majd mindkét kézfejével erősen törölgetni kezdte a szemeit. Következő lépésként valószínűleg hüppögött volna, de még ezelőtt ő félszegen (még mindig kicsit megijed a női hisztitől és nehezen is kezeli a helyzetet) vigasztalni próbálta: "Ne sírj..."
Sziszi rögtön félbeszakította őt, és sírós/duzzogós hangsúllyal válaszolta: "Nem sírok, csak belement valami a szemembe."