Néha úgy tűnik, mintha az emberek állandóan ünnepelnének és emlékeznének. Az állami , a vallási és egyéb ünnepek mellett ott vannak a családi ünnepek és persze az évfordulók. És az már csak elhatározás kérdése, hogy ezen felül mit ünnepel az ember. Mert minden héten meg lehet ünnepelni például a hétvégét egy pénteki bulival vagy a vasárnapot egy szentmisével.
Az évfordulók persze fontosak, és számon kell őket tartani. Ma ő és én egy évfordulót ünnepeltünk, méghozzá az elsőt. Egy évvel ezelőtt melegen sütött a nap, az ősz késett, ezért a fák lombjai még inkább zöldek voltak mint sárgák. Szép, tökéletes nap volt. Persze ideges voltam, melyik menyasszony nem az? Nem voltam bizonytalan, biztos voltam benne, hogy jól döntöttem (volt rá egy egész évem, hogy megbarátkozzam a gondolattal).
Végül sikeresen túljutottunk ezen a szeptember végi napon, és azóta 365 másikon. Még mindig úgy érzem, hogy jól döntöttem. A kapcsolatunk folyamatosan fejlődik, finomodik. Az első évben a legfontosabb dolog, amire rájöttem, hogy a házasság különbözik a szimpla szerelemtől. Ez utóbbi ugyanis ösztönös, és a szerelmesek bár ideális esetben idejük java részét együtt töltik, a házasságnak van egy határozottan nem ösztönös, tudatos oldala. Van egy olyan része, amelyen akár az egész házasság sikere múlhat. Persze a házaspárok is elmehetnek közös programokra, de előtte egy helyről indulnak, és utána is egy helyre térnek haza. Minden napjukat együtt töltik, és minden együtt töltött perccel egyre több oldaláról ismerik meg a másikat. Sajnos ebbe az egyre több oldalba a jellemhibák is beletartoznak, sőt hátrányos tulajdonságaink csak ekkor kerülnek igazán felszínre. Hiszen az udvarlási fázisban természetesen az előnyösebb vonásainkat mutattuk a másik felé.
A házasság hosszú évtizedei alatt viszont apránként szembesülnünk kell azzal, hogy életünk nagy ője, a hajdani daliás herceg bizony szép lassan pocakot eresztett, és már nem férne bele rég megrozsdásodott páncéljába. (Igaz, nem is akar.) A tekintetében vagy egy-egy jellemző gesztusában, mozdulatában viszont ott van ő. Nem a fiatal, daliás herceg, hanem az az ember, akivel azt a sok évnyi sikert és kudarcot átéltük. A társunk. Akivel együtt alkotunk egy egészet. És a sok évtizednyi közösen átélt siker és kudarc után csak reménykedhetünk benne, hogy a tekintetünkben vagy egy-egy jellemző gesztusunkban, mozdulatunkban ő is ránk ismer, és nem a hajdani fiatal, gyönyörű királykisasszonyt keresi, és nem is azt a ráncos arcú, kissé meghízott nőt látja bennünk, amivé észrevétlenül váltunk. Hanem azt az embert, akivel együtt tud csak egészet alkotni.
