Amitgondolsz...

Végül elérkezett a világvége. A világnak azonban ezt látszólag nem igazán tetszett tudomásul venni. Az emberek ugyanúgy haltak és születtek aznap is. Bár a reggeli sűrű ködön átfénylő napsugarak egy kissé szokatlanul mutattak az ablakból nézve.

Ezen kívül más éghajlatbeli vagy környezetbeli változás nem volt érzékelhető. Pedig a maják a fejüket tették volna rá (persze könnyű úgy világvégét várni, ha arról semmiképpen sem tudunk megbizonyosodni). Az emberiségnek természetesen nem ez volt az első világvégéje, elég csak a nagy "2000. év" körüli tömeghisztire gondolnunk, hogy csak egy példát említsek.

Szóval itt van a nyakunkon a világvége (mármint a soron következő). Egyesek hisznek benne, mások viszont határozottan állítják: túléljük, viszont attól a naptól fogva már semmi sem lesz ugyanaz, és minden megváltozik. Én erősen hajlok afelé, hogy az utóbbiakkal értsek egyet: ezután már biztosan a következő napnak nézünk elébe.

(Fotó: s. k.)

Már akkor biztos voltam benne, hogy lebuktam, amikor először rám nézett mindent tudó szemeivel. Sohasem tudtam, és nem is szerettem tettetni, ezért már a kórházban töredelmesen bevallottam neki mindent.

Hozzátettem persze, hogy nagyon bátor dolog volt tőle, hogy vállalta az Első szerepét; különösen, hogy nekem eddig még ráadásul nem sok szerencsém volt hozzá hasonlókhoz, feltehetően tehát abszolút kezdő vagyok (ha nem egyenesen reménytelen eset) e téren. Éppen ezért nem felejtettem el erősen hangsúlyozni a tényt, hogy már tiszta szívből vártuk. Megígértem neki azt is, hogy nagyon fogok igyekezni a tanulásban, amihez kértem türelmét.

Azt hiszem, megértett, és megegyeztünk. Ennek értelmében tehát én buzgón tanulok, ő pedig türelmesen okít (minden nap csak egy kicsivel többet, hogy tudjam követni). Ha meg valamire mégsem találok megoldást, akkor is töretlenül bízom a kötelékben, amely bár látszólag  október 23-án visszavonhatatlanul szétszakadt, valójában örökre összeköt minket.

Sohasem akartam nemzeti, társadalmi vagy vallási ünnepekre pakolni privát ünnepeimet, és ismerve a sors mindig bosszantásra kész hajlamát utólag már magam sem értem, hogy miért lepődtem meg azon, amikor végül mégis egy nemzeti ünnep délelőttjén kötöttünk ki a kórházban (lezárandó az azt megelőző kilenc hónapot).

Nem akarok szentimentális/naturalista részletességgel visszaemlékezni sem a terhességemre, sem pedig a szülésre. Bár annyit meg kell jegyeznem, hogy azok az írók, költők, akik szerint már minden téma és érzés rímbe van szedve, drámaian ki van vesézve vagy epikus alapossággal körül van járva legalább egyszer, azoknak azt kell mondanom, hogy igazuk van (pech). Az írónők és költőnők számára azonban (úgy érzem), hogy van még téma bőségesen. Egy férfi az élete során legfeljebb csak egyszer élheti át személyesen a szülést: a születésekor (a tudomány mai állása szerint legalábbis). Még a nőgyógyászom szája sarka is mosolyra görbült, amikor azt magyarázta, hogy szülés közben mit fogok érezni, és hogy körülbelül mit is kell majd  tennem (vak vezet világtalant esete).

Hogy milyen is új életet hozni a világra, szülővé válni? Azt kell mondanom, hogy minden nap más érzések dominálnak bennem: kellemes és kellemetlen érzések az örömtől az aggódásig. Ettől függetlenül életem legkedvesebb élményévé vált  (pedig eddig is zömében jobbnál jobb dolgok történtek velem). Úgy gondolom, hogy szerencsés, aki átélheti. Mert ugye tudjuk, hogy a férfiak adott esetben sokkal (gyakran túlzottan is) nőiesebb nők tudnak lenni (lélekben és testben egyaránt) mint mi, akik eredetileg is annak születvén esetleg nem mindig kívánjuk kifejezetten hangsúlyozni megjelenésünkben ezt a tényt. A szülés azonban egyelőre még a mi kiváltságunk, a férfiaknak meg ott van a szülőség, ami azért cseppet sem kisebb feladat, sőt a terhesség és a szülés időtartamát a szülőségéhez viszonyítva meghatározóbb is.

És hogy miért csak most írok erről? Mert úgy éreztem, hogy most jött el az ideje; éppen ma, halottak napján, amikor az előzetes emberi számítások szerint szültem volna, ha a sors (esetemben Isten - hála legyen neki) nem ránt egyet az idő ráncain, hogy előbbre lökje az időben ő és én első utódját.

Ismét ősz, ismét költöznek a madarak (már amelyik). Ennek ellenére úgy látszik, hogy néhány gólya késve fog indulni, hiszen néhány apró, ámde annál fontosabb csomagot kell még idén, illetve kora tavasszal kézbesíteniük.

Persze nyugodtan rábízhatnák a kézbesítést a postára is. Szerencsére azonban a gólyák tisztában vannak vele, hogy még az elsőbbségi, ajánlott küldemények is (talán főleg ezek) nyomtalanul elveszhetnek. Így nem kockáztatják meg a címzettek haragját, és inkább személyesen adják át a küldeményt vállalva a zord időjárási viszonyokat és az esetleges  dugó miatti többórás várakozást az utakon.

Azt hiszem, hogy minden kellemetlenségért kárpótolhatja őket a szülők, a család és elsősorban az ordító, vörös és ráncos csomag hálája és öröme.

Tegnap egy sikeres születés után végre megérkezett (épen és egészségesen!) GéJé.

Holnap pedig már Ká és Pé egybekelését ünnepeljük.

Időnként nemcsak a rossz, hanem a jó dolgok is jöhetnek csőstül.

Különlegesnek kellene lennie, stílusosnak. De szegényke sajnos még divatos sem lehetett soha. Sokkal inkább hétköznapi és praktikus. Vonalaiban, formáiban nyoma sincs egyediségnek vagy esztétikumnak.

Naponta többtucatszor nézünk át rajta közömbösen, esetleg tekintjük átlépendő akadálynak, életünk egyik bosszantó, ámde szükségszerű részének. Felejthető rutinként kezeljük, nincs is neki semmilyen bogaras szokása, jellegzetes hangja.

Valójában soha esélye sem volt lakóházunk  üvegezett, fehérkeretes bejárati ajtajának.

Legkorábbi emlékeim közül sok kapcsolódik Jé atyához. Körülbelül 6 éves lehettem (vagy kicsit fiatalabb), amikor mama először elvitt a templomba. Hűvös, félhomályos és titokzatos helynek láttam, bár cseppet sem ijesztőnek. Megnyugtatott. Szeretem az egyhangúságból fakadó állandóság és elégedettség érzését. A misék monoton, mégis minden egyes alkalommal részben újat is adó rendje azt a hitet keltette bennem, hogy minden rendben van/minden a helyén van.

Ahogyan az évek során nyiladozott az értelmem, néha meglepődéssel fogadtam a tanokat. Emlékszem, hogy mennyire kétségbe estem, amikor először hallottam, hogy Szűz Máriát szeplőtelenként említik. Én ugyanis óvodás korom óta szeplős voltam, és igen rosszul esett, hogy az egyház elítéli a szeplőket. Hiszen igazán nem tehettem róluk! Azután egy kis gondolkodás után persze rájöttem a kifejezés valódi értelmére, de akkor nagyon elszégyelltem magam az ostobaságomét. Megmosolyogtató emlék.

Sokkal később azon vettem észre magam, hogy továbbra is hetente járok templomba, míg kortársaim zöme az évek során mind lemorzsolódott, és csak a bérmálkozás évében kezdett el újra rendszeresen misére járni (feltételezem enyhe szülői/nagyszülői nyomás hatására). A megszokás mellett két nyomós oka volt annak, hogy a bérmálkozás után miért nem hagytam abba a vallásgyakorlást. Egyrészt a templomunk légköre miatt, amely segített elcsendesedni és magamba nézni (ezt az állapotot semelyik már templom nem képes belőlem kiváltani). Másrészt pedig ott volt Jé atya.

Biztosan voltak hibái, hiszen ember volt. Esendő. Papként viszont érdemes volt a szavára figyelni. Prédikációi sohasem voltak álszenteskedőek, képmutatóak. Nem azt mondta, amit hallani akartunk. Bűneinket sohasem kezelte belátással. Egyértelműen fogalmazott, lényegretörően beszélt. Aki őszintén meghallgatta, az erőt találhatott benne ahhoz, hogy legközelebb már ne vétkezzen.

Az ember persze esendő, és vétkezik. Újra és újra. Falunk templomában és Jé atya miséit hallgatva azonban egy szilárd és igaz értékrendet sajátíthattam el. Lehet, hogy nem fogom sokra vinni ebben a világban, és korunk mércéjével mérve nem leszek sikeres. De tekintve az élet rövidségét, nem hiszem, hogy az éppen divatos földi irányvonalat majmolva többre vinném vagy akár boldogabb lennék.

Magától értetődőnek vettem, valahogy természetesnek, hogy majd amikor visszatérek a falumba, akkor Jé atya majd ott lesz, és az én gyerekeim is hallgathatják erőteljes prédikációit. Azt hiszem, hogy ennek az elgondolásnak lett is volna alapja, hiszen még csak 64 éves volt, az értelme friss. Végül a teste bizonyult gyengének, lassan elveszítette az erejét.

A családom után Jé atya volt az az személy, akivel egészen felnőtt koromig hetente találkoztam. Nem ismertem őt közelről, alig tudtam valamit a szokásiról. Szeretett bolondozni a ministránsokkal. "Csibészek" - úgy emlékszem, mindig így emlegette őket elnéző mosollyal, ha valamelyikük  késett. Nem tudom azt sem, hogy ő mit gondolt rólam, hogyan látott engem. Igazán bizalmas beszélgetést még a gyónások alkalmával sem folytattam vele. Talán nem is volt erre szükségem. Bőségesen elég volt, ha részt vehettem a miséin, és hallgathattam őt. Nekem épp rá volt szükségem, és talán az egyháznak is kellene még jónéhány hasonló személyiség. Nem áltatom magam, biztosan van még belőle néhány, de nekem marad ő az egyedüli egyházi személy, aki meghatározta életem egy fontos szakaszát- ezentúl már csak az emlékezetemben egészen addig, amíg ismét nem találkozunk.

...furcsa hangulatban vagyok napok óta. Nemsokára Egerbe látogatok, és eszembe jutott, hogy a néhány évvel ezelőtti nagy reményeimből eddig mit váltottam valóra (szinte semmit). Mindenesetre azokból, amit a társadalom/ a közvélekedés elvár egy mai modern, sikeres nőtől, hát semmit sem. Nem élek hasznos, tevékeny életet. Ciki.

Sajnos bennem van a hiba. A világ már úgysem fog változni, ha eddig nem változott. Én meg nem hiszem, hogy annyi ideig élnék, hogy hozzáidomulhassak. Patthelyzet. Ismét ciki.

Azért nem izgatom magam annyira. Igaz, hogy a múltkor az esti forrócsokim közepén elsírtam magam, és kiborultam (ő nagy ijedelmére, bár javára legyen írva, nem esett pánikba). Semmi különös, csak a szokásos 'utálom ezt a várost, és nem maradok itt' volt kesergésemnek a lényege. Akkor már egy ideje éreztem, hogy valami szorítja a torkomat. Legutóbb már nem is tudom milyen rég borultam ki ennyire. Nem könnyebültem meg, de annak örülök, hogy még tudok intenzíven érezni. Az intenzív érzések cselekvésre ösztönzik az embert. A cselekvés jó, mert közben úgy érezhetjük, hogy élünk, hogy az életünket mi irányítjuk. Szóval jó lenne már cselekednem valamit. Mára talán megteszi ez a bejegyzés is.

Most már biztos. Hétfőn megyek, és leadom a munkaruhámat, cserébe megkapom az elbocsátási papírjaimat meg a többi hivatalos iratokat. Talán sorbanállás közben utoljára még találkozom néhány volt kollégával. Talán.

Aztán kedden irány újra a munkaügyi, és folytatódhat a nagy melóvadászat. Ezúttal nem sírok, csak szomorú vagyok. Bár nem ez volt álmaim állása, mégis valahogy megszoktam és hiányozni fog. Így utólag elmondhatom, hogy a munkakörnyezet kissé puritán volt, és nem volt kellemes az sem, amikor egy-egy órácskát kint kellett állnom a szabadban (hála legyen az eddigi enyhe, napsütéses télnek). A munkatársaim sokfélék voltak: ügyeskedő munkakerülők; önértékelésükben, érzéseikben sérültek; őszintén durvák; sunyin rosszindulatúak vagy csak örök elégedetlenkedőek; kiégett lelkűek - hogy csak néhány negatívumot említsek. Emberek, akiket bántottak, akiken mások/az élet sebet ejtett. (Bele sem merek gondolni, hogy közöttük milyen lehettem én.) Emellett persze voltak jó tulajdonságaik is. Legtöbbjüket igazán, őszintén megkedveltem, és szívesen dolgoztam velük. De ez nem az a munkahely volt, ahol az örök és mély barátságok születnek. Élettapasztalatnak mindenesetre megfelelt. A rosszból legalább annyit lehet tanulni, mint a jóból.

Most pedig kezdem újra a keresést. Remélem, hogy ezúttal tartósabb szerencsém lesz, és ha lehet, minél előbb.

" Az előadás egy jelenetében rövid ideig meztelenség látható!" olvashattam a Vígszínház weboldalán - sajnos már csak az előadás megtekintése után.

Szerettem volna egy színdarabbal kényeztetni magamat. A Vígszínházban többnyire élvezhető, jó darabokkal találkoztam. Tisztában vagyok vele, hogy a mai kor értékrendjéhez és a népszerűbb életstílusbeli trendekhez  viszonyítva (, és itt nem a szélsőségekre gondolok!) eléggé konzervatív (szögletes/merev?) vagyok. Éppen ezért általában ügyelek arrra, hogy ne túl szigorúan ítéljem meg/el, ha az élet kissé talán szokatlanabb, meghökkentőbb helyzetet produkál.

 Gothár Péter Makrancos Katája ennek ellenére sok volt. Az ismertetőben található figyelmeztetés helytállónak bizonyult. Két színészt teljes, egyet félpucér állapotában tekinthettem meg többedmagammal, valamint a Petruchiot alakító színész is kivillantotta férfiúi valóját még ugyancsak az első felvonásban. A művészetben helye van a meztelenségnek, de csak akkor, ha ez nem öncélú, hanem a művészeti értéket szolgálja, vagy valami hasonló. Nem akarok okos lenni, mert szakmailag nem értek hozzá. A nagyérdemű tagjaként viszont jogom van kijelenteni, hogy a történet és a szituáció ebben az esetben nem indokolta sem a teljes, sem a részleges vetkőzést, és így erőszakoltnak is éreztem. Amikor a történet szerint két szereplő szerepet cserél, akkor a cserét szerintem egy egyszerű kalap-, és kabátcsere is jól szimbolizálja. Én, mint néző elértem a célzást, és tudom, hogy a hiányos ruhacsere jelzésértékű. A meztelenkedés ott, abban a percben kínos és megalázó volt az érintett színészek és a nézők számára is.

A fentiek fényében a darab egyéb aspektusairól - a jelmezek, a díszlet vagy a színészek alakítása -, már értelmetlen lenne véleményt fogalmaznom. Könnyen megeshet, hogy csak én túlzom el a dolgot, ennek ellenére azért a jövőben kerülni fogom Gothár rendezését.

Szereposztás:

Továbbá: Viszt Attila, Ágoston Péter e.h., Hekler Melinda e.h., Szabó Irén e.h., Nagy Dániel Viktor e.h., Kertész Katalin, Kertész Károly

Viola da gambán közreműködik: Stollár Xénia / Kallai Nóra

Díszlet: GOTHÁR PÉTER
Jelmez: BUJDOSÓ NÓRA
Dramaturg: MORCSÁNYI GÉZA
Zene: TALLÉR ZSÓFIA
Szcenika: KRISZTIÁNI ISTVÁN
Világítástervező: PETŐ JÓZSEF
Dramaturg gyakornok: VAJDA VIKTÓRIA
Súgó: GÁL TÜNDE
Ügyelő: KUTI LÁSZLÓ, WIESMEYER ERIK
A rendező munkatársa: PINTÉR BEÁTA

Rendező: GOTHÁR PÉTER

Forrás: http://vigszinhaz.hu/szindarab/117+makrancos+kata/

Mostanában gyakran gondolkodtam el azon, hogy mi lesz ennek a sok nekrológnak a vége. Tudniillik egyre csak fogytak az emberek körülöttem, amit egyre aggasztóbbnak találtam még akkor is, ha az a nagyszülői generációt érintette.

Éppen ezért különösen megörültem Jé tegnapi telefonjának. Persze godolhattam volna, hiszen mondták, hogy szeretnék meglepni a világot egy közös, önmaguk javából összeállított aprósággal. Nos, a jelenlegi állás szerint a következő nyáron egy kis E/Jé kezdi meg életét körünkben. Várjuk hát őt sok szeretettel!

Új munkahely, új munkakör és új munkatársak. Egyedül én vagyok a régi, amit végülis bárhogyan értekelhetünk. A munkához természetesen hozzá kell szoknom, és még eltelik valamennyi idő, mire beletanulok. Majd igyekszem.

Összességében örülök neki. Az előző helyeimhez képest két körülmény van, amit még meg kell szoknom. Az egyik a hétvégéket és ünnepeket figyelmen kívül hagyó munkabeosztásom. Ez adott esetben előny és hátrány is lehet. Elég ha csak ő hagyományos heti öt nap munka, hétvége szabad beosztására gondolok, amit nem igazán fogunk tudni  összehangolni az enyémmel. Viszont azt sem felejthetem el, hogy rengeteg hivatalnál, banknál és egyéb intézménynél csak hétközben tudok ügyet intézni.

A másik különbség az, hogy az (egyébként hosszú) munkaidő végeztével nem cipelek haza többé egyetlen javításra váró dolgozatot sem, és az elmém sincs tele óratervekkel, a lelkemet pedig nem terhelik a gyerekek (általam megoldhatalan) gondjai. Határozottan jó érzés, hogy a szabadidőmben szabad vagyok.  Furcsa, de megszokom. Meg kell szoknom. A munkatársaim itt is kedvesek, és igazán segítőkészek. Remélem, hogy ezt a pozíciót hosszútávon be tudon majd tölteni. Ügyelek rá, hogy rajtam ne múljék.

Megállíthatalanul ritkul a nagyszülői generáció. A halál kiszámíthatalanul csap le bárkire egy számunkra jobbára érthetetlen szabályrendszer alapján. Szeszélyesen. Esszbé néni esetében legalábbis mindenképpen. Ő ugyanis a legutóbbi időkig azt vallotta: ha nem fájna a lába, akkor elmondhatná magáról, hogy semmi baja sincsen.

A magakorabeliektől eltérően nem szedett semmiféle gyógyszert. El tudta látni magát. Értelmi képességének teljes birtokában volt vasárnap estéig, a mentősök érkezéséig. Hosszú, és minden szempontból könnyű élete volt háborúktól és politikai rendszerektől függetlenül. Az elbeszélésekből arra következtetek, hogy Esszbé néni azon emberek egyike volt, akik minden időben képesek megfelelően helyezkedni. Bár ezek az emberek ezt nem filozófiai/politikai meggyőződésből vagy anyagi haszonszerzés céljából teszik. Nem. Az ő életükben a legkevésbé játszanak szerepet holmi magasztos eszmék vagy a túlzott kapzsiság. Pusztán túl akarják élni, nyugodtan szeretnék gyerekeiket felnevelni a lehető legkevesebb nélkülözéssel, éhezéssel és főként állandó halálfélelem nélkül. A többség (köztük Esszbé néni is) pusztán élni szeretne az élet nevében, mert számukra a többi nem fontosabb ennél. Ha kell, tapsol, ha mondják neki, akkor nevet (sokszor tényleg őszintén), és nem kémleli a homályos sarkok titkait.

Hiszem, hogy a fentiek ellenére nem ítélhetjük el Esszbé nénit pusztán azért, mert nem cselekvésre született. Nem követett el semmi botrányos vagy kegyetlen tettet, bár jóllehet megalkudott a sorssal. Az meg, hogy mindig sikerült a munka könnyebbik végét megfognia, talán ösztönös, öntudatlan válasza volt az akkori helyzetre. Hiszen valószínűleg akkor sem jutott volna többre, ha éppenséggel másként tesz. Döntései és tettei eredményeképpen egy kellemes sorshoz jutott  hozzá. Életének betegség vagy váratlan tragédia híján végül maga az elkerülthetetlen elmúlás vetett véget az Esszbé néninek rendelt 81 év leteltével.

Nem történt tragédia, csak kellemetlen és kényelmetlen. Jó lett volna már minél hamarabb lezárni ezt az ügyet pláne így, hogy ilyen kelletlenül állok hozzá. Jobb lett volna, ha már ma vége.

Lassanként azért hozzászoktam, és talán lelkileg is odajutottam, hogy az én mint vezető szerepet is megemésztettem és elfogadtam. Kezdem élvezni a céltalan vezetést. Mindig is szerettem utazni (elindulni, de főleg megérkezni már kevésbé). A folyamatos haladás általában boldogsággal tölt el. Remélem ez az érzés idővel erősödni fog.

Mindettől függetlenül ma átéltem életem első bukását (persze sok törekvésem és elképzelésem nem sikerült eddig is, de a vizsgaként általam felfogott próbatételeken még sohasem szerepeltem nem megfeleltként). Most nem szeretném boncolgatni az okokat, amelyek ide vezettek, és azon morfondírozni, hogy ez az eredmény milyen arányban terheli az egyes szereplőket, komponenseket és körülményeket (én, az okatató, a vizsgabiztos, a járókelők és a többi autós, az isteni gondviselés, a sors, a véletlen, az időjárási viszonyok stb). Jelenleg szükségtelennek érzem  kielemezni a helyzetet. Megbuktam. A hosszas magyarázkodás is ugyanazt az eredményt mutatná, amelyet már most is tudok.  Mármint, hogy ez kinek a hibája. Persze nem vagyok gyáva megnevezni a bűnöst (én, egyedül és mindig és újra csak én). Én.

Korábban lélekben minden egyes vizsgámon megbuktam már a vizsga előtt. És mindegyik előtt rigorózusan a saját (és az esetleges szemtanúk) lelkére kötöttem, hogy nem fogok sírni, ha... Mindig úgy képzeltem, hogy amikor majd megbukom (mert azt egy percig sem hittem, hogy az általam nyolciksz felülire tervezett élethosszam alatt egyszer sem vallok kudarcot), szóval a bukásomat mindig valahogy úgy képzeltem, hogy nagyon el leszek kenődve, és összedől a saját magamba vetett hitem, és alapvetően hullik darabjaira (enyhébb esetben megrendül) a világképem. Biztos voltam benne, hogy nem vagy csak nehezen, hosszú és súlyos lelki vívódások után tudok majd magamnak megbocsátani, vagy elfogadni/megemészteni a tényt. Azt azonban sohasem gondoltam volna, hogy ilyen közömbös leszek. Megbuktam. És? Jó, nem sírtam. Még most sem érzek rá késztetést, és szerintem nem is fogok már. Nem érzem rosszul magam, nem furdallja szégyen és megbánás a lelkiismeretemet. Ehelyett fizikai fáradtságot érzek, és még valamit, ami igazán meglepett (eddgi életem során csak néhányszor tapasztaltam egy-egy rövid időre): nincs étvágyam. Pedig a fejemet tettem volna rá (még szerencse, hogy nem tettem), hogy a vizsga után farkaséhséggel vetem rá magam valamilyen szénhidrátot bőségesen tartalmazó hatalmas adag ételre. Mivel nem így történt, kíváncsi vagyok, hogy meddig tart ez az állapotom. Ha elég tartós lenne, akkor keresztezve beszűkült étvágyamat mondjuk egy enyhe, de rendszeres sportolással még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy karácsonyig ledobok magamról pár kilót (vagy legalábbis nem fogok hízni a legkritikusabb időszakban, vagy végső esetben nem olyan mértékben mint enélkül).

Megbuktam hát. Nem fogok belőle rendszert csinálni, de azért érdekes tapasztalat volt. Addig nem mennék el, hogy egyenesen kellemes volt. Viszont valahogyan helyénvalónak érzem, hiszen eddigi kudarctalan életem régóta aggasztott. Mivel nem vagyok zseni, és csak álmaimban vagyok különleges, vágyaimban pedig tehetséges, ezért már éppen ideje volt.

Valami nem stimmel, de nem tudok rájönni, hogy mi az. Kicsit kényelmetlenül feszengek a térfogatomban annak ellenére, hogy végre sikerült lezárnom egy fejezetet az életemben. Már nem álmodom róluk minden héten, és nem is jut naponta eszembe, hogy éppen most mi zajlik körülöttük, nem mélázom rajta, vajon mi lehet velük. Lezártam. Már csak úgy hiányoznak mint  az értekes, idő hatására szépülő, egyszeri emlékek szoktak.

Mostanság egyébként is jobban izgat a jelenvaló, és kell is, hogy izgasson, hiszen vezetni tanulok. Merengeni, révedezni, bambulni szigorúan tilos és életveszélyes (na jó, most még nem annyira, hiszen a katasztrófát elkerülendő az oktató bármikor átveheti tőlem a kormányt és a pedálok pumpálását). A lényeg, hogy nem szeretem, nem akarom, de muszáj, mert szükségem lesz rá. Rettenetes. Vezetés közben kénytelen vagyok a nyers valóságot látni, folyamatosan elemezni. Szükség esetén haladéktalanul reagálni! Jó hír, hogy sokkos állapotban is balesetmentesen tudok közlekedni (ezt az örvendetes tényt azért nem osztottam meg az oktatómmal, mert ő biztosan másként viszonyulna a dologhoz). Ezzel szemben viszont sajnos be kell látnom, hogy a mai világunkban, ahol mindenki vezető/vezéregyéniség és véleményalkotó (vagy legalábbis azt állítja/mutatja/őszintén hiszi magáról), én nem vagyok az. Azért igyekszem megbarátkozni az új szereppel.

Lassan megy, és nem jól, mert görcsös vagyok. Mert ez nem is igazán arról szól, hogy előtte mennyi gyakorlatom volt vezetésből (semmi), és hogy mennyire tartok tőle (egy szemernyit sem). Ez lelki folyamat leginkább, és sajnos az ilyesféle dolgok rajtam általában lomha gleccserek módjára fejtik ki hatásukat. Végül csak annyit tehetek, hogy várakozás közben próbálom nem görcsösen markolni a kormányt és erőszakkal tologatni a váltót. Csak lazán és mosolyogva. Éppen úgy, mintha élvezném.

Várjuk. Már napok, sőt hetek óta szól róla az előrejelzés. Folyamatos beszédtéma, számítunk rá. Feltehetően az üzletek is kiárusították az elmúlt szezon készletét, és az új kollekciókat már régen elrendezték csinos, gusztusos kirakatkompozíciókban.

Egyedül az időjárás nem látszik észrevenni, hogy már divatjamúlt. Kellene sárgítani a lombkoronákat, éjszakánként fagyasztani a talajt. De legalábbis sokkal kevesebb napfényt, kevesebb hőt, kevesebbet mindenből, hogy jöjjön már végre a változás, hogy továbbléphessünk. Csak történjen már valami, ami feloldja bennem ezt a feszültséget.

Idővel mindenkinek tovább kell lépnie. A legtöbb változás általában aprócska, néha azonban kihat az egész valónkra. Előfordul az is, hogy bár elméletileg az egész életünk alapjaiban formálódik át, a gyakorlatban alig érzékelünk belőle többet némi adatmódosulásnál hivatalos papírjainkon.

Azt hiszem, hogy nem ismerek stabilabbat és változásra érettebbet Dé és Zsé kapcsolatánál. Ennélfogva holnap, amikor örök hűséget fogadnak egymásnak, elsősorban nem boldog, inkább gyümölcsöző közös életet illik kívánnunk nekik. Remélem, hogy nemsokára kémlelhetjük az eget  közeledő gólya után kutatva.

Kicsit behúzta a hasát, hogy össze tudja gombolni a farmert, amelynek alacsony derekú szabása könyörtelenül buggyantotta ki az elmúlt hónapok során visszagömbölyödött testrészt. Egy kényelmesebb, bővebb pólóval próbálta kisebbíteni megjelenésében a farmer okozta kárt (félsiker). Két apró szagpöttyel díszítette magát az enyhe illatú parfümjéből, kétoldalt pedig feltűzte a haját egy felületes fésülés után.

Fél marék vizet lötykölt az arcába, utolsóként egy pillantás a tükörbe, miközben a táskájáért nyúlt. Már megint késett, és sietnie kellett. A fél másodpercnyi pillantás mégis percekké nyúlt a mozdulat közben megdermedt karral a táska fülén. Barna, rövid haj. Kerek, szeplőkkel telehintett arc, egymáshoz közel ülő naívbarna szemek. Átlagos, tehát nem túl arányos és nem is túl aránytalan összhatás. Felejthető. De a döbbenetét nem is ez a felismerés okozta, hanem az, hogy egy ismeretlen ember arca nézett rá vissza meglepetten a tükörből: az én arcom.

Hosszan szisszent fogai közt a szó a város mellékutcájában. Nem volt erősebb egy hangosabban kifújt sóhajtásánál. Én is csak azért hallottam meg a szisszenést, mert már csak néhány méterre voltam tőle, és a főút kocsizaja nem ért el odáig.

A szelíden kinyilvánított vélemény éppúgy lehetett pozitív vagy negatív értelmű. Sötét szövetnadrágot és vasalt inget viselt alig túlsúlyos testén. Kényelmes bőrcipő, rövidre vágott haj és frissen borotvált arc. Középkategóriás megjelenés. Éppen megfelelő az irodába, ahova feltételezésem szerint hétfőn a kora délelőtti időpontban tartott.

Nem sietett, de az ajtóhoz érve kezével erősen nyomta be az ajtót, ami közben az említett szó elhagyta a száját. Először azt hittem, hogy szitkozódik. Hiszen hétfő volt, és éppen a munkahelye felé tartott. Nem tűnt boldognak, igaz boldogtalannak sem. Inkább közöny jellemezte a mozdulatait. Éppen akkor értem mellé a járdán, amikor a múltszázad eleji épület hatalmas, súlyos és pattogzó festékű ajtaját sarkig nyitotta és belépett. A nyirkos, félhomályos lépcsőházban már tartózkodott valaki egy biciklivel. Ő tartotta neki az ajtót, amikor látta, hogy egyfelé mennek. A szisszenés tehát köszönet volt, bár mosoly már nem tartozott hozzá. A biciklis reagálását nem figyeltem meg, bár arra emlékszem, hogy zöld ruhát viselt. Talán a postás volt, talán nem. Talán az egész helyzetet tévesen ítéltem meg. Átgondolva a dolgot így utólag egyedül csak abban vagyok biztos, hogy a levegő hosszan szisszent a fogai közt.

Mert keresed mindenben az eltérőt

mágikus erőt tulajdonítva a különösnek,

miközben az valójában csak szabályosabb a többinél.

Miután befejeztem a tanulmányaimat, elhatároztam, hogy előfizetek majd valamilyen sajtótermékre. Előzőleg ilyesmi meg sem fordult a fejemben, addig ugyanis nem lett volna kellő anyagi hátterem az ilyenfajta dolgokra. Persze a szponzoraim, a világ legnagyvonalúbb szponzorai (a szüleim) biztosan folyósították volna a kellő összeget, hiszen eddig a kislányként olyannyira áhított rózsaszínű barbiautón kívül alig-alig tagadtak meg valamit tőlem együttműködésünk hosszú évei során.

Ettől független nem is gondoltam előfizetésre a tanulmányaim befejezéséig. Döntésemet ővel rögtön közöltem, aki nem mondott nekem ellent. Pontosabban nem reagált a bejelentésre. Egyrészt ritkán osztja meg velem a gondolatait, másrészt biztosan tudta, hogy a kivitelezésig még rengeteg idő el fog telni. Hiszen ismer, vagy legalábbis ennyi év után tudhatná: mindent szeretek jó előre megtervezni, utálom a rögtönzést. A spontán viselkedéssel vagy ötleteléssel csak akkor jutok igazán gyümölcsöző végeredményre, ha otthon érzem magam a témában, és nincsenek olyan feszélyező körülmények, mint például idegen környezet vagy záros határidők.

Szóval tavaly eldöntöttem, hogy előfizetek. Napilapra nem akartam. Hetilapot anyuéknál is olvashatok. Mindig vonzott az irodalom, de nosztalgiából, és mert a fősulin igen megkedveltem a nyelvészetet, hát úgy határoztam, hogy előfizetek egy nyelvészeti és egy irodalmi folyóiratra is. A nyelvészeti folyóirat kiválasztása nem okozott hosszabb fejtörést, hiszen régóta vásárolgattam az egyiket, amikor csak lehetőségem volt rá vagy eszembe jutott megvenni a soron következő lapszámot. A kéthavonta megjelenő kiadványt azért szerettem, mert eléggé emészthető, de még szakmai igényességgel megfogalmazott írásokat tartalmazott, ráadásul elég sok szerzőjét tanáromként személyesen is volt szerencsém megismerni.

Az irodalmi lapok között viszont sokáig nem tudtam dönteni. Azt hiszem, hogy a bőség zavara mellett ebbe az is belejátszott, hogy nem találtam meg az igazit. Sokféle folyóiratban bogarásztam a zhk meg beadandók és egyéb iskolai feladatok miatt, de olyan ma is élő folyóirat nem akadt a kezembe, amelyet azután rendszeresen kerestem volna az újságosnál. Időnként persze vettem egy-egy irodalmi lapot puszta kíváncsiságból. Azt tapasztaltam, hogy az irodalmat szívesen és gyakran vegyítik más művészeti ágakkal vagy a politikával. És ha csak önmagát az írásokat nézzük, van az irodalomnak egyfajta rétege vagy változata, amely hivatalosan ugye irodalomnak számít.  Ezért is rémít meg annyira, hogy nem értem ezeket az írásokat, és idegennek és olyan mesterkéltnek, kimódoltnak érzem sok ötletes és csiszolt kifejezésüket. Legyen az akár vers vagy próza. Talán a verseknél gyakrabban tör rám ez az elbizonytalanító érzés. Hiszen ez a sok szöveg mind irodalom, megannyi mögöttes tartalom és érték! Hiszen megjelent nyomtatásban, nem?

Szóval rengeteg ilyen (számomra legalábbis) érthetetlen szöveggel találkoztam ezekben a folyóiratokban, bár sokuk illusztrációi igazán tetszetősek voltak. De hát csupán néhány (zömében) fekete-fehér képecske miatt nem fizethetek elő egy apró betűktől hemzsegő vaskos füzetre. Azt hiszem, hogy decemberben akadt a kezembe véletlenül az a folyóirat, amely már első pillantásra rokonszenves volt. Az ára elviselhető, a kivitelezése, alakja vonzó és igényes. A képek és a betűk aránya megfelelő. A szerzők és a kiadó kezdeményezésével és szerkesztési elveivel (már amit egy lapszámból leszűrtem belőlük) is egyetértettem.

Előfizettem erre a lapra és igazán megkönnyebbültem. Nemcsak azért, mert ezentúl tudok végre ellenérzés és idegenkedés nélkül olvasni egy szaklapot, hanem mert végre találtam egy megfelelő publikációs csatornát  A lélekpiacnak és az esetleges jövőbeni értékesebb vagy közölhető színvonalú írásaimnak.

Az előfizetést követően a kiadó a következő hónapban értesített, hogy a lapot (már nem tudom, hogy milyen okokra hivatkozva) egyelőre szüneteltetik. Most kereshetek tovább, közben pedig reménykedhetem abban, hogy egyszer újraindul ez a bizonyos vagy egy ehhez hasonló.

Mivel a téma érzékenyen érint, erősen próbálok tárgyilagos és rövid, ámde egyértelmű lenni. Korábban egyszer már szépen kértelek, hogy hagyj fel a plagizálásommal. Tettem ezt azért, mert a bejegyzéseidet követve egyre inkább az lett a benyomásom, hogy a saját blogom egyik változatát olvasom (bár mintha másoktól is csentél volna el ezt-azt). És mint azt már egyszer megfogalmaztam - véleményem szerint eléggé egyértelműen - engem ez rendkívül bosszant. Másodszorra már nem kérlek semmire.

Azonos szakpáron tanultunk ugyanabban a városban és főiskolán. Igaz, én néhány évvel utánad kezdtem, de lakótársak voltunk pár éven keresztül. Ezek alatt az évek alatt nem vettem észre, hogy bárki - beleértve téged is - utánzásra méltónak talált volna engem bármiben is. Megértem. Szinte minden tulajdonságomban átlagos vagyok, kivéve talán a gondolkodásmódomat, és azt, ahogyan szavakba tudom önteni eszmefuttatásaimat. Még nem tudom, hogy mit kezdek ezzel az adottságommal, kezdek-e vele valamit. Bár néhány  blogolvasó - az a maréknyi, hűséges olvasóm - egy-egy blogbejegyzés erejéig szórakoztatónak találja őket. Egy-egy bejegyzés erejéig tényleg érdekes lehetek. Igen nagy szükségem van arra az érzésre, hogy legalább ebben az egy dologban egy kicsit különbözhetek többezrektől (persze pozitív értelemben).

Az írásaim jók. Az írás az életemben azon kevés dolgok egyike, amiben  biztosan tudom, hogy jó vagyok. Persze nem a legjobb, de határozottan jó. Éppen ezért ragaszkodom az írásaimhoz, és érzékenyen érint minden velük kapcsolatos dolog. Szépen megkértelek, hogy gyorsan vagy lassan, de hagyj fel a másolásommal. Olvastad és értetted az üzenetemet, hiszen gyorsan levetted a bloglistádról a blogom címét. Ezután vártam, hogy lassan a stílusom is kikopjon a bejegyzésidből. Eddig nem történt semmi azon kívül ugye, hogy próbáltad a kapcsolatot megszüntetni az oldalaink között. Kínos.

Az előző blogod első bejegyzésében ez áll (mivel lehet, hogy később ezt is kitörlöd az oldaladról, ezért kénytelen vagyok szó szerint idézni): "Maradt [...] ez a blog, melyhez az indíttatás régen megszületett, de a kezdőlökést Eszti adta - tudta nélkül." (Forrás: http://hovakerultem.blog.hu)

Több bejegyzésben már nem fogom magam ismételgetni. Az eljárásodat viszont nem tudom tétlenül nézni. Nem érzem magam méltónak arra, hogy igazságot tegyek, hiszen érdekelt, így erősen elfogult vagyok az ügyben. Sokáig gondolkodtam, hogy mitévő legyek, ezért is vártam ennyit ezzel a bejegyzéssel. Végül úgy határoztam, hogy ajánlom a blogodat olvasóimnak. Így döntötten. Hát ítéljen a köz:

http://apamhovakerultem.blogspot.com/

Kezdődik minden elölről. Pedig ez csak az első nap volt. Érzem, hogy kevés leszek megint. És már most unom, és ki vagyok ábrándulva.

Mert nem tudok olyan nyelven vagy nem olyan szinten. Mert nem értek ahhoz a programhoz vagy nincs róla papírom. Mert nincs vagy nem elég a tapasztalatom az adott területen. Mert nem vagyok elég meggyőző, mert nem taposok mások hátán. Mert nem tupírozom fel az önéletrajzomat.

Mert nem hazudok. Mint teszi azt mindenki. Mert munkahelyre van szükségük, hogy valamilyen forrásból fedezzék a megélhetésüket. Mert különben megint a másik kapja meg az állást. Az, aki esetleg feltupírozta az önéletrajzát vagy elég meggyőző volt. Akinek volt elég tapasztalata, megfelelő papírja, ismerőse, tudása vagy szerencséje ahhoz, hogy alkalmazzák.

Mindenki ezt teszi, legalábbis sokan. A többség. Tehát ez az elfogadott, bevett szokás. A külcsín mindenekelőtt. Vélhetően a  munkáltatók is eszerint számítanak, tehát a beadott önéletrajzokból a megfelelő mértéket levonva kapják meg a nettót, azaz a körülbelüli igazságot. Ha az enyémből is csak az így számított nettót veszik, akkor bizony nem sok jóra számíthatok, és arra sem egyhamar. Milyen világ ez?

Különleges helyzet áll elő, amikor kiderül, hogy négy nap a világ. Burokként vesz körbe egyfajta hangulat. Minden, ami ezalatt a rövidke idő alatt történik, már a történés pillanatában is emlék.

Valami csoda folytán a gyerekzsivaj hirtelen egy nyolc évfolyamra komponált zeneművé áll össze, amellyel nem tudnak betelni a füleid. Az élvezetes, erősen változékony - néhol rapszodikus, néhol kiegyensúlyozott - dallamot a szabályozott időközönként közbeszúrt harsány csengőszó tagolja. Kincsként fogom őrizni az utolsó órákat, a gyerekek utolsó fegyelmezetlenségeit meg az utolsó közös élményeket.

Mindent összevetve nagyon meglepett először is az, hogy a gyerekek ennyire megszerettek. Másodszor, hogy szűk öt hónap alatt egyáltalán megszerettek. Persze nem mindenki. De a többség azért sajnálta, hogy ilyen hamar vége van. Bevallom, én is.

Köszönettel a hatodikosoktól.

...a hetedikesektől.

 Egy "Ezt egye meg!" felszólítással kaptam a képen látható búcsúcsokit úcsétől, az egyik hetedikestől. Hát lehet ilyen gyerekeket nem szeretni?

...a kollégáktól.