Hosszan szisszent fogai közt a szó a város mellékutcájában. Nem volt erősebb egy hangosabban kifújt sóhajtásánál. Én is csak azért hallottam meg a szisszenést, mert már csak néhány méterre voltam tőle, és a főút kocsizaja nem ért el odáig.
A szelíden kinyilvánított vélemény éppúgy lehetett pozitív vagy negatív értelmű. Sötét szövetnadrágot és vasalt inget viselt alig túlsúlyos testén. Kényelmes bőrcipő, rövidre vágott haj és frissen borotvált arc. Középkategóriás megjelenés. Éppen megfelelő az irodába, ahova feltételezésem szerint hétfőn a kora délelőtti időpontban tartott.
Nem sietett, de az ajtóhoz érve kezével erősen nyomta be az ajtót, ami közben az említett szó elhagyta a száját. Először azt hittem, hogy szitkozódik. Hiszen hétfő volt, és éppen a munkahelye felé tartott. Nem tűnt boldognak, igaz boldogtalannak sem. Inkább közöny jellemezte a mozdulatait. Éppen akkor értem mellé a járdán, amikor a múltszázad eleji épület hatalmas, súlyos és pattogzó festékű ajtaját sarkig nyitotta és belépett. A nyirkos, félhomályos lépcsőházban már tartózkodott valaki egy biciklivel. Ő tartotta neki az ajtót, amikor látta, hogy egyfelé mennek. A szisszenés tehát köszönet volt, bár mosoly már nem tartozott hozzá. A biciklis reagálását nem figyeltem meg, bár arra emlékszem, hogy zöld ruhát viselt. Talán a postás volt, talán nem. Talán az egész helyzetet tévesen ítéltem meg. Átgondolva a dolgot így utólag egyedül csak abban vagyok biztos, hogy a levegő hosszan szisszent a fogai közt.
