Nem történt tragédia, csak kellemetlen és kényelmetlen. Jó lett volna már minél hamarabb lezárni ezt az ügyet pláne így, hogy ilyen kelletlenül állok hozzá. Jobb lett volna, ha már ma vége.
Lassanként azért hozzászoktam, és talán lelkileg is odajutottam, hogy az én mint vezető szerepet is megemésztettem és elfogadtam. Kezdem élvezni a céltalan vezetést. Mindig is szerettem utazni (elindulni, de főleg megérkezni már kevésbé). A folyamatos haladás általában boldogsággal tölt el. Remélem ez az érzés idővel erősödni fog.
Mindettől függetlenül ma átéltem életem első bukását (persze sok törekvésem és elképzelésem nem sikerült eddig is, de a vizsgaként általam felfogott próbatételeken még sohasem szerepeltem nem megfeleltként). Most nem szeretném boncolgatni az okokat, amelyek ide vezettek, és azon morfondírozni, hogy ez az eredmény milyen arányban terheli az egyes szereplőket, komponenseket és körülményeket (én, az okatató, a vizsgabiztos, a járókelők és a többi autós, az isteni gondviselés, a sors, a véletlen, az időjárási viszonyok stb). Jelenleg szükségtelennek érzem kielemezni a helyzetet. Megbuktam. A hosszas magyarázkodás is ugyanazt az eredményt mutatná, amelyet már most is tudok. Mármint, hogy ez kinek a hibája. Persze nem vagyok gyáva megnevezni a bűnöst (én, egyedül és mindig és újra csak én). Én.
Korábban lélekben minden egyes vizsgámon megbuktam már a vizsga előtt. És mindegyik előtt rigorózusan a saját (és az esetleges szemtanúk) lelkére kötöttem, hogy nem fogok sírni, ha... Mindig úgy képzeltem, hogy amikor majd megbukom (mert azt egy percig sem hittem, hogy az általam nyolciksz felülire tervezett élethosszam alatt egyszer sem vallok kudarcot), szóval a bukásomat mindig valahogy úgy képzeltem, hogy nagyon el leszek kenődve, és összedől a saját magamba vetett hitem, és alapvetően hullik darabjaira (enyhébb esetben megrendül) a világképem. Biztos voltam benne, hogy nem vagy csak nehezen, hosszú és súlyos lelki vívódások után tudok majd magamnak megbocsátani, vagy elfogadni/megemészteni a tényt. Azt azonban sohasem gondoltam volna, hogy ilyen közömbös leszek. Megbuktam. És? Jó, nem sírtam. Még most sem érzek rá késztetést, és szerintem nem is fogok már. Nem érzem rosszul magam, nem furdallja szégyen és megbánás a lelkiismeretemet. Ehelyett fizikai fáradtságot érzek, és még valamit, ami igazán meglepett (eddgi életem során csak néhányszor tapasztaltam egy-egy rövid időre): nincs étvágyam. Pedig a fejemet tettem volna rá (még szerencse, hogy nem tettem), hogy a vizsga után farkaséhséggel vetem rá magam valamilyen szénhidrátot bőségesen tartalmazó hatalmas adag ételre. Mivel nem így történt, kíváncsi vagyok, hogy meddig tart ez az állapotom. Ha elég tartós lenne, akkor keresztezve beszűkült étvágyamat mondjuk egy enyhe, de rendszeres sportolással még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy karácsonyig ledobok magamról pár kilót (vagy legalábbis nem fogok hízni a legkritikusabb időszakban, vagy végső esetben nem olyan mértékben mint enélkül).
Megbuktam hát. Nem fogok belőle rendszert csinálni, de azért érdekes tapasztalat volt. Addig nem mennék el, hogy egyenesen kellemes volt. Viszont valahogyan helyénvalónak érzem, hiszen eddigi kudarctalan életem régóta aggasztott. Mivel nem vagyok zseni, és csak álmaimban vagyok különleges, vágyaimban pedig tehetséges, ezért már éppen ideje volt.
