Most már biztos. Hétfőn megyek, és leadom a munkaruhámat, cserébe megkapom az elbocsátási papírjaimat meg a többi hivatalos iratokat. Talán sorbanállás közben utoljára még találkozom néhány volt kollégával. Talán.
Aztán kedden irány újra a munkaügyi, és folytatódhat a nagy melóvadászat. Ezúttal nem sírok, csak szomorú vagyok. Bár nem ez volt álmaim állása, mégis valahogy megszoktam és hiányozni fog. Így utólag elmondhatom, hogy a munkakörnyezet kissé puritán volt, és nem volt kellemes az sem, amikor egy-egy órácskát kint kellett állnom a szabadban (hála legyen az eddigi enyhe, napsütéses télnek). A munkatársaim sokfélék voltak: ügyeskedő munkakerülők; önértékelésükben, érzéseikben sérültek; őszintén durvák; sunyin rosszindulatúak vagy csak örök elégedetlenkedőek; kiégett lelkűek - hogy csak néhány negatívumot említsek. Emberek, akiket bántottak, akiken mások/az élet sebet ejtett. (Bele sem merek gondolni, hogy közöttük milyen lehettem én.) Emellett persze voltak jó tulajdonságaik is. Legtöbbjüket igazán, őszintén megkedveltem, és szívesen dolgoztam velük. De ez nem az a munkahely volt, ahol az örök és mély barátságok születnek. Élettapasztalatnak mindenesetre megfelelt. A rosszból legalább annyit lehet tanulni, mint a jóból.
Most pedig kezdem újra a keresést. Remélem, hogy ezúttal tartósabb szerencsém lesz, és ha lehet, minél előbb.
