Már akkor biztos voltam benne, hogy lebuktam, amikor először rám nézett mindent tudó szemeivel. Sohasem tudtam, és nem is szerettem tettetni, ezért már a kórházban töredelmesen bevallottam neki mindent.
Hozzátettem persze, hogy nagyon bátor dolog volt tőle, hogy vállalta az Első szerepét; különösen, hogy nekem eddig még ráadásul nem sok szerencsém volt hozzá hasonlókhoz, feltehetően tehát abszolút kezdő vagyok (ha nem egyenesen reménytelen eset) e téren. Éppen ezért nem felejtettem el erősen hangsúlyozni a tényt, hogy már tiszta szívből vártuk. Megígértem neki azt is, hogy nagyon fogok igyekezni a tanulásban, amihez kértem türelmét.
Azt hiszem, megértett, és megegyeztünk. Ennek értelmében tehát én buzgón tanulok, ő pedig türelmesen okít (minden nap csak egy kicsivel többet, hogy tudjam követni). Ha meg valamire mégsem találok megoldást, akkor is töretlenül bízom a kötelékben, amely bár látszólag október 23-án visszavonhatatlanul szétszakadt, valójában örökre összeköt minket.
