Amitgondolsz...

Hazafelé a buszon hosszú idő óta ismét szipogás és hüppögés hallatszott a hátsó sorok felől. A hang forrása ezúttal én voltam. Az ok a szokásos: az élet most is a tőle már annyiszor megtapasztalt módon (hirtelen és váratlanul) fordított egyet a sorsomon. Pesze én már szépen átgondoltam előre mindent, hogyan lesz. Ezt a bejegyzést például egészen pontosan június 15-én terveztem megírni.

Az addig rendelkezésemre álló, körülbelül három hónapnyi idő alatt először is szép lassan szoktattam volna magam a gondolathoz, hogy hamarosan vége lesz, és elkezdtem volna újra az álláskeresést. Emellett érzelmileg és lelkileg tudatosan, körültekintően távolítottam volna el magamtól az egész helyzetet a felesleges sérüléseket elkerülendő. Mert persze ez csak egy munka, semmi több, de nekem ez volt az első munkahelyem, és igen jól éreztem itt magam. Nehéz volt, hogyne lett volna nehéz. Meg néha igencsak ki is fáradtam. Meg megtanultam sírni is. Felnőtté váltam.

Szóval nem volt időm felkészülni, de április 1-jén ismét nyitnom kell egy új fejezetet a Munkaügyi Hivatalban. Pesten. Nem tudom, hogy mihez kezdek ezután. Talán ez a legriasztóbb egy olyan ember számára, aki már a buszról leszállva a kezében szorongatja a lakáskulcsot, hogy ne a bejárati ajtó előtt kelljen a táskájában percekig idegesen turkálnia utána.

Amire biztosan lesz időm: háztartást vezetni, türelmesnek és szeretnivalónak lenni, gondolkodni,  blogot írni, gyöngybetűs kéziratot gyártani, foglalkozni máig hűséges másolómmal, gyarapítani (vagy teljesen felfrissíteni)  idegennyelvtudásomat. És keresni önmagamnak (ismét) egy taplalatnyi helyet a társadalom értékesebb részében.

A filológusok lassanként munka nélkül maradnak. Az íráscsinálók (ebbe a csoportba mindenkit beleértek - magamat is -, aki a bevásárlócetlitől valamivel összetettebb írásművet produkál) manapság általában nem hoznak létre kéziratot. Nincs a gondolatoknak  gyöngybetűvel papírra vetett vagy agyonjavított, zaklatott, az ihlet pillanatában létrejött irománya.

A pixelekből és az oldalletöltésekből kiindulva szinte lehetetlen nyomon követni egy-egy írásmű létrejöttének történetét. Persze a vajúdási folyamat nem lehet elsődleges magával a kész alkotással szemben. De azért esetenként rendkívül érdekes lehet. Csemege a torkoskodni vágyóknak.

Szóval nincs eredeti kézirat, az ihlet nem tintában, hanem rögtön pixelben ölt testet. Ez gyorsabb, kényelmesebb. Kéziratra azonban mégiscsak szükség van, mert papírra vetve maradandóbb és valahogy személyesebb, pótolhatatlanabb bármilyen elektronikus vagy nyomtatott formátumnál.

Mindezeket végiggondolva úgy határoztam, hogy a blogomnak elkészítem a kéziratát. Igaz, hogy ez a kézirat gyöngybetűs lesz, hiszen csak a már letisztult bejegyzéseket fogja tartalmazni. Az meg, hogy a kocsi megelőzi a lovat, a mai világban már nem is olyan szokatlan dolog.

Nikotinmentes cigaretta,

alkoholmentes sör,

koffeinmentes kávé:

halálmentes élet.

Tegnap óta a múltamhoz tartozik. Csak ma tudtam meg. Pünkösdkor lenne kilencvenvalahány éves. Mise van érte délután, aztán hétfőn temetik. Apró, könnyű koporsója lesz biztosan.

Én csak öregkorára ismertem meg. Fekete ráncosszoknyát hordott már akkor, hiszen férje évek óta halva feküdt a temetőben. Aztán múltak az évek, eltemette az egyik fiát is. A hajdani népes baromfiudvara két kiöregedett tyúkra apadt, a kertje gondozását rábízta másokra. Talán a gyerekeire. Vagy talán kiadta egy falubelinek.

Gyenge, ingatag léptekkel rótta a főutcát, és élvezte a nyugdíjaséveit a maga módján: ha megkívánt egy rétest vagy egy pogácsát, akkor megvette magának. Már nem sütött maga miatt. Mások miatt sem. Kilenc és fél évtizeddel a háta mögött tényleg megöregedett. Utóvégre az elméjét kezdte nyomni az a sok év. Voltak nemtiszta pillanatai. A múlt és egy ebből fakadó álomvilág olykor hihetőbbnek tűnt számára a valóságnál. De nem volt beteg. Csupán szép lassan felélte a teste minden energiáját. Apránként épített belőle egy tisztességes, teljes életet. Így most becsületes, tiszta tekintetét nem kell lesütnie odaát. Ezt csinálja utána valaki!

Sokszorosított társadalomban élünk. Még önmagunkat is képesek vagyunk fénymásolni ezerszer például abban a mozdulatban is, ahogyan minden hétköznap kinyitjuk a bejárati ajtót, és ahogy fáradtan visszalökjük a keretbe. Meg akkor is, amikor munka után hezitálunk, hogy beugorjunk-e a boltba. A terv ellen végtelen számú érv felhozható: rengeteg időt elvesz, amíg a délutáni tömegben egyáltalán üres kosarat sikerül találnunk. Azután meg éhesek is vagyunk, és a szükséges tej-kenyér kombináció biztosan színesülni fog gyümölccsel, édességgel, meg ami belefér a kosárba. És így végül nemcsak a rengeteg időnket, hanem azt a kevéske pénzünket is otthagyjuk a kasszánál. Ezt az egész érvrendszert megdönti azonban egy egyszerű tény: emberek vagyunk. Ezért gyengék, esendők és halandók: ennünk kell, hogy minél hosszabbra nyújtsuk ezt a halál előtti állapotunkat.

Tehát megyünk századszor és ezerszer is, vadászunk a kosárra, suhanunk a sorok között és toporgunk a kasszánál, görnyedünk hazafelé a súly alatt. Sokszorosítjuk magunkat. És ha még ez nem lenne elég, akkor ott vannak azok is, akik nem magukat, hanem minket másolnak. Az alakunkat, a frizuránkat, a hajszínünket,  a gesztusaikat, a mozdulatainkat, a ruháinkat, egyszóval a stílusunkat. Az álmainkat. Minket.

Eddig azt hittem, hogy csak a híres embereket szokták másolni (te szerencsétlen, naiv kislány!), például a celebeket vagy Petőfit (erről ugye irodalomórán is tanultam). Ezért is döbbentem meg, amikor először érzékeltem, hogy engem másolnak. Pontosabban a szavaimat, a kifejezéseimet, a mondatszerkesztési technikámat, a stílusomat (már ha lehetek olyan nagyképű feltételezni, hogy van stílusom).

Először csak azt hittem, hogy puszta véletlen, hogy éppen azokat vagy azt a szót használja vagy úgy fogalmaz. Azt hittem, hogy  majd túllép ezen, és eleinte csak próbálgatja a stílusokat. De nem. Úgy tűnik, hogy másol engem. És ez zavar. Nagyon.

Nem tudtam, hogy ilyen vagyok, de nagyon zavar, ha másolják a stílusomat vagy a kifejezéseimet. Persze fordított esetben lehet, hogy te hízelgőnek találnád. Én nem. Bosszant a dolog és idegesít, ezért szépen kérlek, kedves másoló, hogy hagyj fel ezzel a tevékenységeddel, és szép lassan (már ha gyorsan nem megy) alakítsd ki a saját stílusodat és kifejezéseidet!

Szépen kérlek.

Azt hiszem, hogy eddigi életem során anyunál jobb megfigyelőképességgel rendelkező emberrel még nem találkoztam. Hosszasan, figyemesen fürkészi áldozatát. A hosszú percekig tartó szótlanság után azonban kimondja rövid, de egyértelmű ítéletét.

Persze a leggyakrabban minket, a családtagjait szokta megfigyelni. Ha nem talál változást - a mi esetünkben ilyesmi is előfordul -, akkor az ítélet elmarad. Szerencsére. Engem körülbelül negyed-, vagy félévente szokott jobban górcső alá tenni. Körülbelül a tél közepén vagy december derekán - ez az időjárástól is függ - anyu szerint elhalványulnak a szeplőim. Azután körülbelül márciusban az első néhány igazán napsütéses nap után az elhaványult szeplőim újra erőre kapnak, és körülbelül augusztus végéig élénken virítanak az arcomon. Sajnos ez csak az arcbőrömmel van így, a vállamon lévőket néhány igazán csúnya leégés után már nem befolyásolja holmi napfény: egész évben a vállaimat díszítik.

A "Hogy előjöttek/eltűntek a szeplőid!"-del kezdődő ítéletek eddig csak ritkán zavartak. Mint ahogyan az sem bosszantott, hogy a bőröm mellett a hajam is változtatja a küllemét az évszakoknak megfelelően: a napsütéses hónapok alatt a hajamat néhány szőke melírcsík díszíti még akkor is, ha egyébként nem sokat tartózkodom a szabad ég alatt. Télen persze a szőke árnyalatok hozzásötétednek a többihez.

És végül ott vannak azok a vélemények, amelyek így kezdődnek: "Te híztál/fogytál!" Az előbbi ítélet azért elkeserítő, mert ragaszkodó természetemből fakadóan minden egyes grammnyi súlyfölöslegemtől nehezen válok meg - leggyakrabban megesik rajtuk a szívem, így végül rajtam marad az összes felesleges kilóm. Ha viszont anyu szerint fogytam, az azért bosszantó, mert addig ezek szerint kövér voltam - legalábbis kövérebb mint a megállapítás pillanatában. Pedig én szinte mindig jól érzem magam a bőrömben: ducin és kevésbé ducin is.

Valójában nem is ezekkel az ítéletekkel van a legfőbb baj. Anyu nem akar vele megbántani, és nem is teszi. Inkább arról van szó, hogy a kinyilatkoztatásai sajnos vagy szerencsére mindig helytállóak, és mindig akkor hangzanak el, amikor a legkevésbé számítok rájuk. Főleg a kiszámíthatatlanságuk miatt vannak rám nagy hatással. Mint tegnapelőtt is.

Szülőlátogatás - éppen a fárasztó, kiábrándító, megalázó és kudarcokkal teli hetemet ecseteltem nekik csalódottan, keserűen, indulatosan. Gondolatfolyamomat egy "Milyen ráncos lettél!"-hez hasonló megállapítás vágta el. Ez új.

Anyunak igaza van persze mint mindig, de a kijelentés váratlansága miatt már megint meghökkentem. Eddig csak testileg öregedtem. A ráncok az arcomon jelzik, hogy az élet már megkezdte a lelkemet is. Érzem is, de nem tudok védekezni ellene. Ezentúl már csak remélhetem, hogy a legközelebbi mustra alkalmával anyu mondjuk csak kövérebbnek és nem ráncosabbnak fog találni.

A kezem tele van mindenféle piperével. Keresem a narancssárga kistáskát, hogy beledobálhassam őket. Nem találom. Minden szobában nagy a fejetlenség, a szekrények nyitott ajtókkal és fiókokkal csúfoskodnak. Tartalmuk a földön, a székeken és az asztalokon van mindenféle rendszer nélkül vegyítve.

Az albérletem az előzőektől eltérően eléggé tágas. Apró ablakai vannak ugyan, és napközben is sötét, de az előtérből (ez valójában egy kisebb szoba, amely  egyszerre  szolgál konyhaként és étkezőként) két lakószoba is nyílik. Több ajtót nem látok a lakásban, de biztosan kell lennie egy fürdőnek is. Hiszen itt laktam sokáig. Csak sejtem, hogy Egerben vagyok. Azt viszont nem tudnám megmondani, hogy egyedül vagy ővel , és meddig éltem itt.

Csupán azt tudom biztosan, hogy késő este van, hiszen égnek a lámpák. Én meg éppen elhagyni készülök ezt a meleg és kellemes fészket örökre. Ezért is pakolok. Ezért is van minden szekrény kifosztva. Tudom, hogy ésszerűtlenül kezdtem neki, hiszen először a ruhákat kellene, de annyira izgatott vagyok! Már régóta várok erre a percre: utazom. Oda. Újra. Végre!

Érzem, hogy itt az idő, pakolni kell, mert nemsokára indul a gépem. Egyedül fogok utazni, mint mindig. Ő nincs velem. Már ott van. Oda nem mehetünk együtt. Oda mindenki egyedül utazik. De az biztos, hogy ő ott fog várni a kijáratnál. Addig azonban még be kell pakolnom. És még mindig nem találom a táskát. És hirtelen eszembe jut, hogy azt sem tudom, hogy miféle ruhákat kellene magammal vinnem. Kezeimből eltűnnek a piperék, és rájövök, hogy akár most azonnal, mindenféle csomag nélkül is útnak indulnék. Hiszen szabad vagyok! Üres kezeimet a plafon felé (vagyis az ég felé, csak a plafon és a tető útban van) nyújtom, arcomat is felemelem, szemeimet becsukom: lélekben már ott vagyok. És boldog vagyok.

De elmúlik a pillanat, váltóruhát azért vinni kellene. Kinyitom a szemem, átmegyek a nagyobbik szobába, amely a két foteltól és a sok kacattól már eléggé zsúfolt. Ráadásul itt van mindenki, aki fontos nekem. Csak azok, akik szeretnek engem. Persze nem ismerem fel őket, de érzem, hogy ők azok: a családom és az ismerőseim. Akikkel ezeket az utolsó órákat (vagy perceket? nem tudom, mennyi időm van még) együtt szeretném tölteni. Segítenek a ruhaválasztásban. Most egy napsárga, puha anyagú, lenge ruhát mutatok nekik. Nagyon csinos. Úgy döntünk, hogy ezt mindenképpen magammal viszem.

Csak nyári ruhákat pakolok a bőröndbe. Nem tudom, hogy meddig fogunk ott maradni, ráadásul itt még tél van (valószínűleg ott is). De tudom, hogy nyárra kell készülnöm.

Ott ismét önmagam lehetek. Egyedül magammal és ővel. Azóta vágyom oda, hogy eljöttem onnan. Amikor először landolt földjén a repülőm, biztos voltam benne, hogy hamarosan elmúlik az a boldogségérzetem, amelyet az első perctől kezdve éreztem pusztán amiatt, hogy ott lehetek. De ez az újdonság varázsának feltételezett boldogság sem egy óra, sem egy hét elteltével nem múlt el. Még akkor sem, amikor másodszorra jutottam el oda. Azóta vágyom vissza. És most végre indulok.

Egy meglepő felfedezést tettem mindjárt az újév második napján: férfimellkason sírni megnyugtató, vigasztaló; a szemeim nem dagadnak be, nem fájnak utána, és az arcom sem puffad fel (az egy héttel később hasonló körülmények között és lelkiállapotban elvégzett kísérlet is ugyanezt az eredményt hozta).

Ő első alkalommal hősiesen tűrte mellkasán a szipogásomat, másodszorra azonban már pánikba esett. Amikor két orrfújás között felvetettem az ötletet, hogy talán fel kellene hívnom valakit, kapva kapott a javaslaton. Ő egy nyugodt, kiegyensúlyozott személyiség, amit mindig nyugodt, megfontolt mozdulatai is tükröznek. Rendszerint. De ekkor szinte egy másodperc alatt ugrott talpra, rántotta ki zsebéből a telefonját, tárcsázta anyut és nyomta kezembe a készüléket. Látszott rajta, hogy megkönnyebbült, amikor anyósa felvette a telefont.

Nem tudja kezelni a könnyeket. Még. Idővel majdcsak rájön, hogy a vigasztaláshoz sokszor az is elég, ha ad egy zsebkendőt, ha meghallgat, ha gyengéden végigsimít a karomon. Ha ott van velem. Ugyanis elhatároztam, hogy a jövőben sírok, ha sírnom kell (kivéve akkor, ha ő nincs ott). Jogom van sírni, nőként szinte kötelességem a pityergés. Ezt az elhatározásomat nem osztom meg ővel. Még képes lenne izgulni egy olyan dolog miatt, amit úgysem kerülhet el.

Ilyenkor szokás szerint összeölelkeznek a szívek és a lelkek. A testekről nem is beszélve. Leggyakrabban talán még most is személyesen, nem pedig virtuálisan (neten, smsben).

Ilyenkor duzzad a szívünk az érzelmektől, a gyomrunk hasadozik a folyamatos csipegetéstől és a napi három-négyszeri kiadós étkezésektől. Az agyunk bágyadozik a tévé előtt, és bejglit meg mézeskalácsot rágcsálva nevetgél és lazít. Pihen. Lelkünk megtisztulva (a bűnöktől, a negatív szándékoktól, sérelmektől kiürülve, mintegy méregtelenítve) lebeg a karácsonyfa tetjére - többé-kevésbé egyenesre - ügyeskedett csillag/angyalka magasságában.

Persze nem sokáig tart ez az állapot: gyomrunk lassan átrágja magát az űrtartalmát meghaladó anyagmennyiségen, pattanásig feszült szívünkben a fagy hatására újra hétköznapivá zsugorodnak az érzelmek  már az első hajnalban munkába menet. Jobb is így, kevesebb helyet foglal el az egész pakk, és könnyebben hurcoljuk magunkkal - már aki mindenhova magával cipeli azt. És akkor itt van a lelkünk is: értelmünkhöz hasonlóan lassan megtelik újra mindenfélével. Lassan elnehezül és megkeményedik, feszültté válik ismét.

Nem tart tehát sokáig ez a különleges állapot, de hiszem, hogy mindekinek szüksége van évente erre a néhány napra, mégha nem is mindenki vallásos indíttatásból teszi. Csendesedjünk el, nézzünk magunkba, tisztuljunk meg. Legalább évente egyszer.

Nekem most nem sikerült. Idén kifejezetten erőteljesek voltak a hétköznapok (mármint a gondok és a problémák), nem tudtam megszökni előlük még erre a néhány napra sem. Emiatt szomorú vagyok. De talán jövőre nagyobb szerencsém lesz.

Aznap a buszon odafelé éppen Brahms 21 Ungarische Tänze In valamelyik minorját hallgattam (reggelente muszáj a füleimet nyugtatnom valamivel, hogy azután bírják egész nap a gyerekzsivajt). És hát persze, hogy megint mögém ült a buszon. És természetesen megint szipogott.

 Most nem sírt. Folyt az orra. Vártam, füleim itták a zenét: in minor...szipszip...in minor...szipszipszip. Közben lassan eltelt vagy öt perc is. Szip. A füleim kezdtek tiltakozni, hiszen még az út jó háromnegyede hátra volt, és én nyugalmat és lazítást ígértem nekik  kényeztetés gyanánt erre az időre. Szipszip. Beletelt még jó két percbe, mire rájöttem: utastársam nem rendelkezik zsebkendővel; ebből következően feltett szándéka szipkoncertjét az út végéig folytatni.

Döntenem kellett, és gyorsan döntöttem is: sietve előhalásztam elegáns tizesbe csomagolt papízsebkendőimet (egy dolgozó nőnek igenis legyenek ilyen elegáns dolgai), és félig kicsavarodva gyorsan hátranyújtottam a csomagot. Még mindig fagyos ujjai meglepett mozdulattal halásztak ki közülük egyet. Vékony arcú, fakóbarna szemű  fiatalember munkába menet. Hadarós köszönetével együtt személyes tragédiájából is szakadtak ki apró darabok: "Köszönöm... a buszt is lekéstem...nagyon köszönöm." Hálás, szinte hitetlenkedő, de egyértelműen boldog mosoly mutatta meg kicsit egyenetlen, nikotintól vagy lepedéktől sárga fogsorát. Még sohasem láttam a boldogságnak ilyen tökéletes lenyomatát a valóságban megnyilvánulni. És talán soha nem fog még egyszer ilyen intenzíven felém sugározni, hogy pusztán az emléke is melegséggel járja át szívemet.

De hát a felnőttek nem szoktak játszani a számítógépen - oktattak ki, és egyben csodálkoztak rám  a gyerekek (nyolcadikosok!) a minap. Nem engedtem meg nekik ugyanis, hogy az iskolai gépről arassák le farmerámás terményeiket. Azzal érveltem, hogy bár én is regisztrálva vagyok ezen a honlapon, az iskolában sohasem foglalkozom ilyen dolgokkal - bár gyakorlatilag megtehetném.

Nem lehet siettetni. Csak megtörténik, és közben a legtöbben észre sem vesszük. Én is csak véletlenül érzékeltem, így megoszthattam mindenkivel (akit érdekel/e sorokra tévedt a tekintete) azt a pillanatot, amikor igazából felnőtté váltam.

Mellém ült a buszon. Kint hideg volt, és a hó is elkezdett esni. Körülbelül félúton szállhatott fel. Éppen anyuval, majd ővel beszéltem telefonon, ezért csak a szemem sarkából láttam, amikor a mellettem lévő helyet kérte. Igent biccentettem, és gyorsan áthúztam az ölembe a kézi- és válltáskáimat az üléséről.

Annyit azért láttam (és éreztem), hogy egy pucolt narancsot tart a kezében. Hangos cuppogásokkal meg is ette mialatt én telefonáltam. Leraktam a telefont, és zenét hallgattam, közben bámultam ki az ablakon. Sőt, kimondottan az ablak felé fordulva utaztam, mivel elkaptam ezt a télen divatos megfázásos nyavaját, és nem akartam ötpercenként az arcába prüszkölni.

A végállomás előtt anyu még egyszer hívott; aggódva meg is jegyezte, mennyire csúnyán köhögök. Mondtam neki, hogy nem annyira súlyos, csak kapar a torkom. Beszéltünk még egy kicsit, pár perc múlva bontottam a vonalat. Újabb köhögőroham az ablak felé fordulva. Majd a szomszéd ülés felől egy határozott, de minden előzmény nélküli jobbulást hangzik el. Tétován odafordulok egy meglepett köszönömmel. Utastársam szinte közönyös biccentéssel fogadja reagálásomat, fülében tovább dübörög a zene.

Mögém ült a buszon. Előtte éppen arra gondoltam, hogy milyen szépen is indul ez a reggel: nincs köd, nincs hó, az eső sem verdesi a buszablakot. A fagy élesített a tájon, a kora reggeli (már akinek a hét óra az) időpont ellenére szokatlanul világos volt.

Amikor felszállt az egyik megállónál, még nem tűnt fel semmi. Meg sem néztem magamnak, csak nyugtáztam a jelenlétét: széksorok között csoszogó idős nénike. Mögém ült a buszon. Szipogott. Először azt hittem, hogy meg van fázva. De nem. Csendben sírt. Halk hüppögése előrekúszott a két szék közötti résen. Régen hallottam ezt a fajta sírást. Nyugodt, beletörődő, szomorú. Amit az ember magába fojtana, de a bánat túlcsordul a lélek peremén, s hüppögve távozik a könnyekkel.

Néhány megálló múlva leszállt a buszról. Előtte jól megnéztem magamnak, fürkésztem alakját, vonásait, hogy kiderítsem, felfedezzem rajta a bánat okát és nyomait. De nem láttam sem bánatot, sem tragédiát, csak egy széksorok között csoszogó idős nénikét.

Múlt héten megkaptam a fizetésemet. Az elsőt. (Ha visszagondolok - már a bejegyzések alapján is - úgy tűnik nekem, hogy 2010 második felében nagyon sok első alkalmas élményem volt. Érdekes. Ez ugye azért még nem azt jelenti, hogy öregszem?) Ha innen nézem, akkor a fizetésként kapott összeg kevés, ha onnan, akkor meg egészen szép kis summát tesz ki.

Ettől függetlenül a pénz az pénz: el lehet/kell/kötelező költeni. Ővel már korábban beszéltünk  erről, és úgy egyeztünk meg, hogy az első fizetésemet arra költöm, amire akarom - megünneplendő hivatalosan is a munka világába és a fogyasztók népes táborába való belépésemet.  Konkrétan viszont csak mostanság kezdtem el gondolkodni azon, hogyan használjam fel ezt az összeget. Végül úgy döntöttem - mivel mindenem megvan -, hogy nem költöm el. Okos és megfontolt döntést hoztam.

Időközben azonban úgy hozta a sors, hogy az első fizetésemet éppen karácsony előtt kaptam kézhez. Ráadásul még igazán jó ajándékötleteim is vannak. A terv így módosult: a nagyobbik részből megveszem az ajándékokat, a maradékot pedig elrakom.

Minden korábbi elhatározásomtól és jószándékomtól eltérően végül a következő változatot valósítottam meg: ajándékot egy darabot sem vettem eddig, mert amit elgondoltam, azt még nem találtam meg az üzletekben/ nem volt időm keresni az üzletekben/lusta voltam...érdekes módon azonban magamnak elég sok mindent vásároltam. Egy könyvet, amelyet már vagy egy éve kerestem az antikváriumokban, és most végre találtam egy példányt. Meg vettem még két könyvet. Abba a könyvesboltba csak azért mentem be, mert ajándékkönyvet kerestem, de az a bizonyos éppen nem volt. A választékot átböngészve - ő nem volt ott, hogy türelmetlensége visszariasszon a hosszadalmas válogatástól -  szerencsétlenségemre találtam két könyvet, amelyek létezéséről addig nem tudtam, de már az első pillanatban a kezemhez ragadtak. Egyébként akciós áron kaptam őket - az árcédulájuk szerint legalábbis.

Azután rendeltem még három könyvet - gyerekeknek való foglalkoztatósat. Fogalmam sincs, hogy kinek fogom ajándékozni ezeket, de már ideje volt, hogy egy kicsit megtöltsem az ajándékos fiókomat. Végül az utcán egy antikváriumosba botlottam. Jó, bevallom, hogy direkt mentem arra. De csak a kíváncsiság vezetett. A buszról mindig láttam a metrómegállónk  közelében a standot, csak azt nem tudtam, hogy pontosan mit árulnak. Persze sejtettem, hogy könyveket. És nem bántam meg, hogy megnéztem a választékot. Végül itt is vettem könyveket. Sokat. El sem merem árulni, hogy mennyit.

Úgy tartják, hogy a karácsony a szeretet ünnepe.  Azt hiszem, hogy a saját magam felé irányuló szeretetemet már kiválóan bizonyítottam. Pedig az elején milyen szépen elterveztem! Kölcsey Ferencnek dühítő módon még mindig igaza van: "ismerni a jót könnyebb, mint követni."

Régóta nem írtam. Időközben leesett az első hó. Az idei elég gyengécske, elég szelíd természetű volt. Bár a média idén is azt harsogta: a hó felkészületlenül érte az országot, és sok helyen megbénította, gátolta a közlekedést.

Szegény első hó. Pedig az időjárásjelentésben már jóval egy héttel előtte bejelentette magát. És egyébként is éppen hogy csak beugrott hozzánk. Nem erőszakosan süvített a széllel keresztül-kasul  az utcákon, hanem nyugodtan és egyenletesen szállingózott lefelé. Igaz, maradéktalanul befedte az épületeket: a háztetőket és a háztömbök tetejének síkjait. Meg persze a földeket, az utakat és a parkokat. Még a villanypóznákra is juttatott egy leheletnyi réteget.

Néhány óra múlva azután mindenféle latyak halmazállapottól tartózkodva rendben elolvadt. A legtöbb helyen még annyi ideig sem maradt, hogy a szokásos láb-, kerék- és szánkónyomok hagyjanak rút sár- és piszokfoltokat tökéletes fehérségén.

Az idei első hó tehát nem volt hosszúéletű, nem volt meghatározó, szinte nem is volt. De  mégiscsak az első hó volt, és mint ilyen megalapozta a téli hangulatot. Most már jöhet a Mikulás, a karácsony és a többi.

Nem a hivatalos évfordulós, azon már túl vagyunk. Lassan hét évvel az érettségi után újra összegyűltünk, már aki (ráért, tudott és/vagy akart...).

Nosztalgia a régi szép vagy borzasztó közös emlékekről. Sok mosoly, nevetéstől könnyes szemek, nevetéstől és alkoholtól kipirult arcok. Élénk gesztusok és vidám, oldott hangulat egy kissé füstös, de hangulatos és méltányos árakkal működő kocsmában. Generációm másfél tucat képviselője boldog középiskolai éveket élt át. És az utána következő éveik is viszonylag nyugodt, szabályozott mederben folydogáltak.

Élünk. Azt hiszem, ez a legfontosabb. Vannak terveink, legtöbbünk a saját egzisztencia és karrier kiépítésén fáradozik.  Néhány év múlva talán az utódlást is tervbe vehetjük. Csak a megfelelő anyagi háttér és biztonság, egy megfelelő partner és két nemzőképes fél kell hozzá. De most még keressük a helyünket a világban. Habozunk határozottan megindulni bármilyen irányba, mert még nem látjuk tisztán a célunkat. A magasban szárnyalás így csak később következik. Remélhetőleg jóval az elkerülhetetlen zuhanás előtt.

Hát igen. Most következne az a rész, hogy miért is szép és jó és érdemes megfeszülni ezért a hivatásért. A mai nap után azonban sajnos azt kell mondanom: nem tartom elékpzelhetetlennek, hogy  ez a másfelől valójában egy újabb egyfelől.

A régen volt papot, orvost és tanárt megillető tisztelet mára annyira megrendült, hogy a pályakezdőnek úgy kell kiharcolnia magának. És ha szerzett is belőle valamennyit, azt foggal-körömmel kell védenie, mert a legkisebb figyelmetlenség jelére a kivívott tisztelet képes elenyészni egy másodperc alatt.

E szélmalomharc közepette pedig ott vannak azok az aprócska sikerek és örömök, amelyek reményt, erőt adnak. Az értelmes, hálás tekintetek, a tehetséges elmék. Akikből lesz valaki, akikből lassanként ember születik.

Egyfelől hajnalban kelek, és délután érek haza. Étkezés után nekiülök készülni a következő napra. Körülbelül éjfél felé kezd leragadni a szemem, ekkor alszom néhány órát hajnalig.

Röviden ennyi is lehetne a summázata a munkahelyemen eltöltött másfél hétnek, de  a beszámolónak sajnos még korántsincs vége. Hiszen a hétfőre már hétvégén elő kell készülnöm. Elvileg persze úgy lenne a legjobb, ha a hétvége alatt már az egész következő hétre fel tudnék készülni. De ez még akkor sem megy, ha nem akarom megváltani a világot. Pedig a pályakezdők mind világmegváltási szándékkal néznek hivatásuk elé. És sajnos ez a hajlam bennem is megvan bizonyos mértékig. Csakhogy nem bírok egyhuzamban heti 168  órát lehúzni  (nekem legalább ennyit kellene a munkámmal foglalkoznom ahhoz, hogy valamennyire elégedett legyek a teljesítményemmel). Szükségem van egy-egy lopott délutánra vagy félórára, amikor újra önmagam lehetek: egy elégedett, nyugodt alak a téli napsütésben.

Az az érzésem, hogy lassanként nekrológokkal lesz tele ez a blog. Pedig szívesebben írnék most már a születésről. Csakhogy ismét a halál tette tiszteletét - ezúttal - Emm bácsinál.

Emm bácsi nem rokonom, viszont gyerekkorom egyik magától értetődő szereplője, alakja volt. Ő volt mamáék harmadik szomszédja, akinek a kertjében korai cseresznye termett. Emm bácsi sokszor söpört a ház előtt, mindig sötétkék kötényt viselt. Keskeny, mosolygós arca és huncut tekintete miatt gyerekkoromban mindig Mekk Elekre emlékeztetett, pedig nem is volt szakálla. Vézna alakját szinte minden nap láttam a szemközti kocsma felé csoszogni. Idővel egyre lassabban és egyre ritkábban.

Végül Emm bácsinál ma kora reggel tiszteletét tette a halál. Ő  talán észre sem vette, hiszen még aludt. Szerencsés vég. Hiszen a halál sokkal kegyetlenebb is tud lenni. Ettől függetlenül szomorú. Így enyészik el lassanként a gyerekkor hajdani szilárd és varázslatos világa.

Milyenek is voltak az elmúlt hónapok? Volt részem sikerben és kudarcban (nagyon sok kudarcban). Rengeteget fejlődtem, szereztem tapasztalatot is, és valamivel nagyobb lett az önbizalmam. Izgalmas és értelmes munkát végeztem. Ezzel együtt megismertem sokféle embert és személyiséget. Nem utolsó sorban bővült az önéletrajzom is.

Összességében életem egyik szép fejezete zárult le ma (pontosabban pénteken lesz az utolsó gyakornoki napom). Szerettem.  Hogy lesz-e valamikor folytatása, azt ma még nem tudom. Most annyi bizonyos, hogy kipróbálok egy merőben más területet immár nem gyakornokként, hanem alkalmazottként.

Sajnos körülbelül ugyanazt kell írnom most is , mint pár hónappal ezelőtt. Nem tudom, hogy meg fogok-e felelni az elvárásoknak. Remélem, hogy az előző helyemhez hasonló barátságos módon fogadnak majd, és segítőkészek lesznek (eddig legalábbis ezt tapasztaltam). Én mindenesetre igyekszem majd. Nincs kétségem afelől, hogy sokat fogok tanulni, fejlődni a következő két hónapban. És hogy mi lesz azután? Sajnos ezt sem tudom. Talán nyitok egy újabb fejezetet egy újabb területen.

Vér szerinti rokonaink személye talán az egyetlen olyan dolog, amiért nem mi vagyunk a felelősek. Másrészről a rokonainkon sem múlott, hogy éppen a mi személyünkért áldhatják (vagy átkozhatják) a sorsot, az isteni szférát vagy a véletlenek összjátékát egy életen keresztül.

Érdekes kérdés ugyan, hogy ki a felelős, de ettől függetlenül a testvér testvér, a szülő szülő marad. És a távolabbi rokonaink között ugyan lehetnek bolondos nagynénik/nagybácsik, éretlen unokatestvérek és kifejezetten ellenszenves  vagy különcködő távoli rokonok, de ők a rokonaink, akikkel évente legalább egyszer-egyszer összefutunk valamelyik családi eseményen, vagy a többi rokon által hallunk róluk.

Igen, rokonaink zömével ilyen felületes kapcsolatunk van, és persze nem ismerjük meg mindőjüket egyformán az évek során. És akkor váratlanul jön a hír, és már ott állunk a temetésen a gödör szélén az egyházi sablonszertartáson (általában a kevésbé vagy egyáltalán nem vallásos életet élt elhunytnak is intéz ilyet a rokonság - gondolom - biztos, ami biztos alapon). És a temetés után folytatódik az élet. Elhunyt rokonunkkkal a jövőre nézve már nem tervezünk, nem számolunk. Áthelyezzük a vele átélt élményeket és beszélgetéseket az emlékeinkbe. És az idő előrehaladtával sajnos egyre több rokonunk alakját kell előhívnunk az emlékeinkből. Persze továbbadhatjuk őket az újonnan születetteknek. Őrizzék ők őseiket a mulatságos vagy szomorú történetekben.

Mi, akik pillanatnyilag még itt vagyunk, hiányoljuk a halottainkat. Kötelességszerűen helyettük is elvégezzük lezárult életük értékelését a rendelkezésre álló adatok és információk felhasználásával. Sohasem lehetünk elégedettek az eredménnyel. Ugyanis rendre kiderül, hogy a drága rokont a halál éppen akkor érte, amikor még annyi terve volt. Esetleg a sors csúnyán elbánt vele, és halála miatt a kárpótlás elmaradt. Vagy a halála előtt került éppen egyenesbe az élete. A halál sosem jön jókor - tapasztaljuk ezt az összes halottunknál. Hiába számoljuk át ezerfélén. Legfeljebb tompíthatjuk a tényt az ilyenekkel, mint: de legalább teljes életet élt/nem szenved tovább.

Az igazság az, hogy hiányoznak. Pedig nem is ismertük őket igazán vagy nem olyan mértékben, ahogyan kellett volna.  Itt hagytak minket. Az igazság az, hogy emiatt egy kicsit haragszunk is. Hiszen anélkül hagytak itt minket, hogy legalább egyikük halála példázta volna azt, hogy a rokonaink elvesztése - legyen szó bármilyen kiállhatatlan jellemről is - nem hagy bennünk örök hiányérzetet és bűntudatot.

365 napon marakodnak az ünnepek és a világnapok. Túl sokan vannak persze, így egyezkedni kényszerülnek. Néha pedig kissé furcsa eredmény születik. Így eshetett meg, hogy a tegnapi nemzeti ünnep mellé szorult Zsé és Gé esküvője.

Tegnap tehát groteszk mosolyba görbült a szánk. Hiszen ezen a napon olyan eseményekre emlékezünk, amelyek azután szörnyű és tragikus fordulatot vettek. A szembenállló erők, hatalmak véres hozományát pedig mind a mai napig nemcsak hogy tiszta fejjel értékelnünk, de még leltárba vennünk sem sikerült. Idő kell még ehhez. És közben gondoskodnunk kell egy következő generációról. Talán nekik már sikerül határozott és helytálló választ adni néhány kérdésre, vagy legalábbis továbbadományozni az utánuk jövőknek ezt a néha nehéz és fájó, néha könnyű és derűs magyar örökséget.

Zsé és Gé tegnap tehát lerakta egy következő generáció alapjait. Hiszem, hogy jól döntöttek. Közös életükhöz nagyon sok boldogságot kívánok.

A hétfőn összetört önérzetem ma tovább aprózódott. Most körülbelül tízezer darabban lehet. Ráadásul az önbizalmamon is keletkezett egy kicsi, de annál mélyebb repedés. Az önbecsülésem alapjaiban rendült meg. Igen, ez a nap még rettenetesebb volt mint a hétfői.

De senkit sem akarok untatni a részletekkel. Tény az, hogy megint béna voltam. De gyanítom, hogy még ennél is van rosszabb. Per pillanat elképzelni sem tudom, hogy mi, de az biztos, hogy van rosszabb. Mindig van rosszabb. Ezt szem előtt tartva úgy döntöttem, hogy nem kezdem el az önérzetem helyreállítását. Először is még át kell gondolnom, hogy megéri-e egyáltalán ragasztani, vagy inkább érdemesebb például gipszbe keverve újraönteni az egészet (a beton jobb lenne, mert tartósabb. És persze sokkal drágább és munkásabb a gipsznél). Másodszor pedig talán a jövő héten a tízezer darabba tört önérzetem porrá zúzódik majd. Ebben az esetben kárba veszne minden addigi erőfeszítésem.

Az önérzetem darabjait beleraktam egy zacskóba. Ez egyelőre kényelmes megoldás, mert akár a táskámban vagy a zsebemben is hordhatom. Az önbizalmam repedésére pedig ragtapaszt tettem. Az önbecsülésemmel sajnos nem tudok mit kezdeni. Egyelőre várom a javulást, hátha. Aztán meg majd meglátjuk.

Pontosan 12 óra telt el, mire újra átléptem a lakásajtónk küszöbét (ekkor már nem kifelé, hanem befelé igyekeztem).

A 12 óra termése 2 perc 15 másodperc hanganyag és 5 sor szöveg. Szánalmas. Rettenetes. De nemcsak az, hogy ennyire béna vagyok, hanem az is, hogy a tökéletlenségemért  (főként lassúság, gyakorlatlanság) egyedül magamat hibáztathatom. Pedig milyen jó is lenne, ha egyszer a körülmények ártatlan áldozata lennék! De jó is lenne! Ez után a rémálomszerű, kiábrándító, fárasztó nap után azt mondhatnám, hogy ennél már csak jobb lehetek. Nem vagyok ennyire naív. Van egy olyan gyanúm, hogy lesz ez még így se. Bár remélem, hogy az a nap nem a holnapi lesz. Addig a mainál rosszabb napig ugyanis még össze kell szedegetnem ezer darabba tört önérzetemet, hogy az apró darabkáit technokollal vagy pillanatragasztóval (utóbbi esetén nagyon vigyázva) összeragaszthassam.

Néha úgy tűnik, mintha az emberek állandóan ünnepelnének és emlékeznének. Az állami , a vallási és egyéb ünnepek mellett ott vannak a családi ünnepek és persze az évfordulók. És az már csak elhatározás kérdése, hogy ezen felül mit ünnepel az ember. Mert minden héten meg lehet ünnepelni például a hétvégét egy pénteki bulival vagy a vasárnapot egy szentmisével.

Az évfordulók persze fontosak, és számon kell őket tartani. Ma ő és én egy évfordulót ünnepeltünk, méghozzá az elsőt. Egy évvel ezelőtt melegen sütött a nap, az ősz késett, ezért a fák lombjai még inkább zöldek voltak mint sárgák. Szép, tökéletes nap volt. Persze ideges voltam, melyik menyasszony nem az? Nem voltam bizonytalan, biztos voltam benne, hogy jól döntöttem (volt rá egy egész évem, hogy megbarátkozzam a gondolattal).

Végül sikeresen túljutottunk ezen a szeptember végi napon, és azóta 365 másikon. Még mindig úgy érzem, hogy jól döntöttem. A kapcsolatunk folyamatosan fejlődik, finomodik. Az első évben a legfontosabb dolog, amire rájöttem, hogy a házasság különbözik a szimpla szerelemtől. Ez utóbbi ugyanis ösztönös, és a szerelmesek bár ideális esetben idejük java részét együtt töltik, a házasságnak van egy határozottan nem ösztönös, tudatos oldala. Van egy olyan része, amelyen akár az egész házasság sikere múlhat. Persze a házaspárok is elmehetnek közös programokra, de előtte egy helyről indulnak, és utána is egy helyre térnek haza. Minden napjukat együtt töltik, és minden együtt töltött perccel egyre több oldaláról ismerik meg a másikat. Sajnos ebbe az egyre több oldalba a jellemhibák is beletartoznak, sőt hátrányos tulajdonságaink csak ekkor kerülnek igazán felszínre. Hiszen az udvarlási fázisban természetesen az előnyösebb vonásainkat mutattuk a másik felé.

A házasság hosszú évtizedei alatt viszont apránként szembesülnünk kell azzal, hogy életünk nagy ője, a hajdani daliás herceg bizony szép lassan pocakot eresztett, és már nem férne bele rég megrozsdásodott páncéljába. (Igaz, nem is akar.) A tekintetében vagy egy-egy jellemző gesztusában, mozdulatában viszont ott van ő. Nem a fiatal, daliás herceg, hanem az az ember, akivel azt a sok évnyi sikert és kudarcot átéltük. A társunk. Akivel együtt alkotunk egy egészet. És a sok évtizednyi közösen átélt siker és kudarc után csak reménykedhetünk benne, hogy a tekintetünkben vagy egy-egy jellemző gesztusunkban, mozdulatunkban ő is ránk ismer, és nem a hajdani fiatal, gyönyörű királykisasszonyt keresi, és nem is azt a ráncos arcú, kissé meghízott nőt látja bennünk, amivé észrevétlenül váltunk. Hanem azt az embert, akivel együtt tud csak egészet alkotni.