Sokszorosított társadalomban élünk. Még önmagunkat is képesek vagyunk fénymásolni ezerszer például abban a mozdulatban is, ahogyan minden hétköznap kinyitjuk a bejárati ajtót, és ahogy fáradtan visszalökjük a keretbe. Meg akkor is, amikor munka után hezitálunk, hogy beugorjunk-e a boltba. A terv ellen végtelen számú érv felhozható: rengeteg időt elvesz, amíg a délutáni tömegben egyáltalán üres kosarat sikerül találnunk. Azután meg éhesek is vagyunk, és a szükséges tej-kenyér kombináció biztosan színesülni fog gyümölccsel, édességgel, meg ami belefér a kosárba. És így végül nemcsak a rengeteg időnket, hanem azt a kevéske pénzünket is otthagyjuk a kasszánál. Ezt az egész érvrendszert megdönti azonban egy egyszerű tény: emberek vagyunk. Ezért gyengék, esendők és halandók: ennünk kell, hogy minél hosszabbra nyújtsuk ezt a halál előtti állapotunkat.
Tehát megyünk századszor és ezerszer is, vadászunk a kosárra, suhanunk a sorok között és toporgunk a kasszánál, görnyedünk hazafelé a súly alatt. Sokszorosítjuk magunkat. És ha még ez nem lenne elég, akkor ott vannak azok is, akik nem magukat, hanem minket másolnak. Az alakunkat, a frizuránkat, a hajszínünket, a gesztusaikat, a mozdulatainkat, a ruháinkat, egyszóval a stílusunkat. Az álmainkat. Minket.
Eddig azt hittem, hogy csak a híres embereket szokták másolni (te szerencsétlen, naiv kislány!), például a celebeket vagy Petőfit (erről ugye irodalomórán is tanultam). Ezért is döbbentem meg, amikor először érzékeltem, hogy engem másolnak. Pontosabban a szavaimat, a kifejezéseimet, a mondatszerkesztési technikámat, a stílusomat (már ha lehetek olyan nagyképű feltételezni, hogy van stílusom).
Először csak azt hittem, hogy puszta véletlen, hogy éppen azokat vagy azt a szót használja vagy úgy fogalmaz. Azt hittem, hogy majd túllép ezen, és eleinte csak próbálgatja a stílusokat. De nem. Úgy tűnik, hogy másol engem. És ez zavar. Nagyon.
Nem tudtam, hogy ilyen vagyok, de nagyon zavar, ha másolják a stílusomat vagy a kifejezéseimet. Persze fordított esetben lehet, hogy te hízelgőnek találnád. Én nem. Bosszant a dolog és idegesít, ezért szépen kérlek, kedves másoló, hogy hagyj fel ezzel a tevékenységeddel, és szép lassan (már ha gyorsan nem megy) alakítsd ki a saját stílusodat és kifejezéseidet!
Szépen kérlek.
