Egy meglepő felfedezést tettem mindjárt az újév második napján: férfimellkason sírni megnyugtató, vigasztaló; a szemeim nem dagadnak be, nem fájnak utána, és az arcom sem puffad fel (az egy héttel később hasonló körülmények között és lelkiállapotban elvégzett kísérlet is ugyanezt az eredményt hozta).
Ő első alkalommal hősiesen tűrte mellkasán a szipogásomat, másodszorra azonban már pánikba esett. Amikor két orrfújás között felvetettem az ötletet, hogy talán fel kellene hívnom valakit, kapva kapott a javaslaton. Ő egy nyugodt, kiegyensúlyozott személyiség, amit mindig nyugodt, megfontolt mozdulatai is tükröznek. Rendszerint. De ekkor szinte egy másodperc alatt ugrott talpra, rántotta ki zsebéből a telefonját, tárcsázta anyut és nyomta kezembe a készüléket. Látszott rajta, hogy megkönnyebbült, amikor anyósa felvette a telefont.
Nem tudja kezelni a könnyeket. Még. Idővel majdcsak rájön, hogy a vigasztaláshoz sokszor az is elég, ha ad egy zsebkendőt, ha meghallgat, ha gyengéden végigsimít a karomon. Ha ott van velem. Ugyanis elhatároztam, hogy a jövőben sírok, ha sírnom kell (kivéve akkor, ha ő nincs ott). Jogom van sírni, nőként szinte kötelességem a pityergés. Ezt az elhatározásomat nem osztom meg ővel. Még képes lenne izgulni egy olyan dolog miatt, amit úgysem kerülhet el.
