Aznap a buszon odafelé éppen Brahms 21 Ungarische Tänze In valamelyik minorját hallgattam (reggelente muszáj a füleimet nyugtatnom valamivel, hogy azután bírják egész nap a gyerekzsivajt). És hát persze, hogy megint mögém ült a buszon. És természetesen megint szipogott.
Most nem sírt. Folyt az orra. Vártam, füleim itták a zenét: in minor...szipszip...in minor...szipszipszip. Közben lassan eltelt vagy öt perc is. Szip. A füleim kezdtek tiltakozni, hiszen még az út jó háromnegyede hátra volt, és én nyugalmat és lazítást ígértem nekik kényeztetés gyanánt erre az időre. Szipszip. Beletelt még jó két percbe, mire rájöttem: utastársam nem rendelkezik zsebkendővel; ebből következően feltett szándéka szipkoncertjét az út végéig folytatni.
Döntenem kellett, és gyorsan döntöttem is: sietve előhalásztam elegáns tizesbe csomagolt papízsebkendőimet (egy dolgozó nőnek igenis legyenek ilyen elegáns dolgai), és félig kicsavarodva gyorsan hátranyújtottam a csomagot. Még mindig fagyos ujjai meglepett mozdulattal halásztak ki közülük egyet. Vékony arcú, fakóbarna szemű fiatalember munkába menet. Hadarós köszönetével együtt személyes tragédiájából is szakadtak ki apró darabok: "Köszönöm... a buszt is lekéstem...nagyon köszönöm." Hálás, szinte hitetlenkedő, de egyértelműen boldog mosoly mutatta meg kicsit egyenetlen, nikotintól vagy lepedéktől sárga fogsorát. Még sohasem láttam a boldogságnak ilyen tökéletes lenyomatát a valóságban megnyilvánulni. És talán soha nem fog még egyszer ilyen intenzíven felém sugározni, hogy pusztán az emléke is melegséggel járja át szívemet.
