Mellém ült a buszon. Kint hideg volt, és a hó is elkezdett esni. Körülbelül félúton szállhatott fel. Éppen anyuval, majd ővel beszéltem telefonon, ezért csak a szemem sarkából láttam, amikor a mellettem lévő helyet kérte. Igent biccentettem, és gyorsan áthúztam az ölembe a kézi- és válltáskáimat az üléséről.
Annyit azért láttam (és éreztem), hogy egy pucolt narancsot tart a kezében. Hangos cuppogásokkal meg is ette mialatt én telefonáltam. Leraktam a telefont, és zenét hallgattam, közben bámultam ki az ablakon. Sőt, kimondottan az ablak felé fordulva utaztam, mivel elkaptam ezt a télen divatos megfázásos nyavaját, és nem akartam ötpercenként az arcába prüszkölni.
A végállomás előtt anyu még egyszer hívott; aggódva meg is jegyezte, mennyire csúnyán köhögök. Mondtam neki, hogy nem annyira súlyos, csak kapar a torkom. Beszéltünk még egy kicsit, pár perc múlva bontottam a vonalat. Újabb köhögőroham az ablak felé fordulva. Majd a szomszéd ülés felől egy határozott, de minden előzmény nélküli jobbulást hangzik el. Tétován odafordulok egy meglepett köszönömmel. Utastársam szinte közönyös biccentéssel fogadja reagálásomat, fülében tovább dübörög a zene.
