Azt hiszem, hogy eddigi életem során anyunál jobb megfigyelőképességgel rendelkező emberrel még nem találkoztam. Hosszasan, figyemesen fürkészi áldozatát. A hosszú percekig tartó szótlanság után azonban kimondja rövid, de egyértelmű ítéletét.

Persze a leggyakrabban minket, a családtagjait szokta megfigyelni. Ha nem talál változást - a mi esetünkben ilyesmi is előfordul -, akkor az ítélet elmarad. Szerencsére. Engem körülbelül negyed-, vagy félévente szokott jobban górcső alá tenni. Körülbelül a tél közepén vagy december derekán - ez az időjárástól is függ - anyu szerint elhalványulnak a szeplőim. Azután körülbelül márciusban az első néhány igazán napsütéses nap után az elhaványult szeplőim újra erőre kapnak, és körülbelül augusztus végéig élénken virítanak az arcomon. Sajnos ez csak az arcbőrömmel van így, a vállamon lévőket néhány igazán csúnya leégés után már nem befolyásolja holmi napfény: egész évben a vállaimat díszítik.

A "Hogy előjöttek/eltűntek a szeplőid!"-del kezdődő ítéletek eddig csak ritkán zavartak. Mint ahogyan az sem bosszantott, hogy a bőröm mellett a hajam is változtatja a küllemét az évszakoknak megfelelően: a napsütéses hónapok alatt a hajamat néhány szőke melírcsík díszíti még akkor is, ha egyébként nem sokat tartózkodom a szabad ég alatt. Télen persze a szőke árnyalatok hozzásötétednek a többihez.

És végül ott vannak azok a vélemények, amelyek így kezdődnek: "Te híztál/fogytál!" Az előbbi ítélet azért elkeserítő, mert ragaszkodó természetemből fakadóan minden egyes grammnyi súlyfölöslegemtől nehezen válok meg - leggyakrabban megesik rajtuk a szívem, így végül rajtam marad az összes felesleges kilóm. Ha viszont anyu szerint fogytam, az azért bosszantó, mert addig ezek szerint kövér voltam - legalábbis kövérebb mint a megállapítás pillanatában. Pedig én szinte mindig jól érzem magam a bőrömben: ducin és kevésbé ducin is.

Valójában nem is ezekkel az ítéletekkel van a legfőbb baj. Anyu nem akar vele megbántani, és nem is teszi. Inkább arról van szó, hogy a kinyilatkoztatásai sajnos vagy szerencsére mindig helytállóak, és mindig akkor hangzanak el, amikor a legkevésbé számítok rájuk. Főleg a kiszámíthatatlanságuk miatt vannak rám nagy hatással. Mint tegnapelőtt is.

Szülőlátogatás - éppen a fárasztó, kiábrándító, megalázó és kudarcokkal teli hetemet ecseteltem nekik csalódottan, keserűen, indulatosan. Gondolatfolyamomat egy "Milyen ráncos lettél!"-hez hasonló megállapítás vágta el. Ez új.

Anyunak igaza van persze mint mindig, de a kijelentés váratlansága miatt már megint meghökkentem. Eddig csak testileg öregedtem. A ráncok az arcomon jelzik, hogy az élet már megkezdte a lelkemet is. Érzem is, de nem tudok védekezni ellene. Ezentúl már csak remélhetem, hogy a legközelebbi mustra alkalmával anyu mondjuk csak kövérebbnek és nem ráncosabbnak fog találni.