Mögém ült a buszon. Előtte éppen arra gondoltam, hogy milyen szépen is indul ez a reggel: nincs köd, nincs hó, az eső sem verdesi a buszablakot. A fagy élesített a tájon, a kora reggeli (már akinek a hét óra az) időpont ellenére szokatlanul világos volt.
Amikor felszállt az egyik megállónál, még nem tűnt fel semmi. Meg sem néztem magamnak, csak nyugtáztam a jelenlétét: széksorok között csoszogó idős nénike. Mögém ült a buszon. Szipogott. Először azt hittem, hogy meg van fázva. De nem. Csendben sírt. Halk hüppögése előrekúszott a két szék közötti résen. Régen hallottam ezt a fajta sírást. Nyugodt, beletörődő, szomorú. Amit az ember magába fojtana, de a bánat túlcsordul a lélek peremén, s hüppögve távozik a könnyekkel.
Néhány megálló múlva leszállt a buszról. Előtte jól megnéztem magamnak, fürkésztem alakját, vonásait, hogy kiderítsem, felfedezzem rajta a bánat okát és nyomait. De nem láttam sem bánatot, sem tragédiát, csak egy széksorok között csoszogó idős nénikét.
