Pontosan 12 óra telt el, mire újra átléptem a lakásajtónk küszöbét (ekkor már nem kifelé, hanem befelé igyekeztem).
A 12 óra termése 2 perc 15 másodperc hanganyag és 5 sor szöveg. Szánalmas. Rettenetes. De nemcsak az, hogy ennyire béna vagyok, hanem az is, hogy a tökéletlenségemért (főként lassúság, gyakorlatlanság) egyedül magamat hibáztathatom. Pedig milyen jó is lenne, ha egyszer a körülmények ártatlan áldozata lennék! De jó is lenne! Ez után a rémálomszerű, kiábrándító, fárasztó nap után azt mondhatnám, hogy ennél már csak jobb lehetek. Nem vagyok ennyire naív. Van egy olyan gyanúm, hogy lesz ez még így se. Bár remélem, hogy az a nap nem a holnapi lesz. Addig a mainál rosszabb napig ugyanis még össze kell szedegetnem ezer darabba tört önérzetemet, hogy az apró darabkáit technokollal vagy pillanatragasztóval (utóbbi esetén nagyon vigyázva) összeragaszthassam.
