A kezem tele van mindenféle piperével. Keresem a narancssárga kistáskát, hogy beledobálhassam őket. Nem találom. Minden szobában nagy a fejetlenség, a szekrények nyitott ajtókkal és fiókokkal csúfoskodnak. Tartalmuk a földön, a székeken és az asztalokon van mindenféle rendszer nélkül vegyítve.
Az albérletem az előzőektől eltérően eléggé tágas. Apró ablakai vannak ugyan, és napközben is sötét, de az előtérből (ez valójában egy kisebb szoba, amely egyszerre szolgál konyhaként és étkezőként) két lakószoba is nyílik. Több ajtót nem látok a lakásban, de biztosan kell lennie egy fürdőnek is. Hiszen itt laktam sokáig. Csak sejtem, hogy Egerben vagyok. Azt viszont nem tudnám megmondani, hogy egyedül vagy ővel , és meddig éltem itt.
Csupán azt tudom biztosan, hogy késő este van, hiszen égnek a lámpák. Én meg éppen elhagyni készülök ezt a meleg és kellemes fészket örökre. Ezért is pakolok. Ezért is van minden szekrény kifosztva. Tudom, hogy ésszerűtlenül kezdtem neki, hiszen először a ruhákat kellene, de annyira izgatott vagyok! Már régóta várok erre a percre: utazom. Oda. Újra. Végre!
Érzem, hogy itt az idő, pakolni kell, mert nemsokára indul a gépem. Egyedül fogok utazni, mint mindig. Ő nincs velem. Már ott van. Oda nem mehetünk együtt. Oda mindenki egyedül utazik. De az biztos, hogy ő ott fog várni a kijáratnál. Addig azonban még be kell pakolnom. És még mindig nem találom a táskát. És hirtelen eszembe jut, hogy azt sem tudom, hogy miféle ruhákat kellene magammal vinnem. Kezeimből eltűnnek a piperék, és rájövök, hogy akár most azonnal, mindenféle csomag nélkül is útnak indulnék. Hiszen szabad vagyok! Üres kezeimet a plafon felé (vagyis az ég felé, csak a plafon és a tető útban van) nyújtom, arcomat is felemelem, szemeimet becsukom: lélekben már ott vagyok. És boldog vagyok.
De elmúlik a pillanat, váltóruhát azért vinni kellene. Kinyitom a szemem, átmegyek a nagyobbik szobába, amely a két foteltól és a sok kacattól már eléggé zsúfolt. Ráadásul itt van mindenki, aki fontos nekem. Csak azok, akik szeretnek engem. Persze nem ismerem fel őket, de érzem, hogy ők azok: a családom és az ismerőseim. Akikkel ezeket az utolsó órákat (vagy perceket? nem tudom, mennyi időm van még) együtt szeretném tölteni. Segítenek a ruhaválasztásban. Most egy napsárga, puha anyagú, lenge ruhát mutatok nekik. Nagyon csinos. Úgy döntünk, hogy ezt mindenképpen magammal viszem.
Csak nyári ruhákat pakolok a bőröndbe. Nem tudom, hogy meddig fogunk ott maradni, ráadásul itt még tél van (valószínűleg ott is). De tudom, hogy nyárra kell készülnöm.
Ott ismét önmagam lehetek. Egyedül magammal és ővel. Azóta vágyom oda, hogy eljöttem onnan. Amikor először landolt földjén a repülőm, biztos voltam benne, hogy hamarosan elmúlik az a boldogségérzetem, amelyet az első perctől kezdve éreztem pusztán amiatt, hogy ott lehetek. De ez az újdonság varázsának feltételezett boldogság sem egy óra, sem egy hét elteltével nem múlt el. Még akkor sem, amikor másodszorra jutottam el oda. Azóta vágyom vissza. És most végre indulok.
