Megállíthatalanul ritkul a nagyszülői generáció. A halál kiszámíthatalanul csap le bárkire egy számunkra jobbára érthetetlen szabályrendszer alapján. Szeszélyesen. Esszbé néni esetében legalábbis mindenképpen. Ő ugyanis a legutóbbi időkig azt vallotta: ha nem fájna a lába, akkor elmondhatná magáról, hogy semmi baja sincsen.
A magakorabeliektől eltérően nem szedett semmiféle gyógyszert. El tudta látni magát. Értelmi képességének teljes birtokában volt vasárnap estéig, a mentősök érkezéséig. Hosszú, és minden szempontból könnyű élete volt háborúktól és politikai rendszerektől függetlenül. Az elbeszélésekből arra következtetek, hogy Esszbé néni azon emberek egyike volt, akik minden időben képesek megfelelően helyezkedni. Bár ezek az emberek ezt nem filozófiai/politikai meggyőződésből vagy anyagi haszonszerzés céljából teszik. Nem. Az ő életükben a legkevésbé játszanak szerepet holmi magasztos eszmék vagy a túlzott kapzsiság. Pusztán túl akarják élni, nyugodtan szeretnék gyerekeiket felnevelni a lehető legkevesebb nélkülözéssel, éhezéssel és főként állandó halálfélelem nélkül. A többség (köztük Esszbé néni is) pusztán élni szeretne az élet nevében, mert számukra a többi nem fontosabb ennél. Ha kell, tapsol, ha mondják neki, akkor nevet (sokszor tényleg őszintén), és nem kémleli a homályos sarkok titkait.
Hiszem, hogy a fentiek ellenére nem ítélhetjük el Esszbé nénit pusztán azért, mert nem cselekvésre született. Nem követett el semmi botrányos vagy kegyetlen tettet, bár jóllehet megalkudott a sorssal. Az meg, hogy mindig sikerült a munka könnyebbik végét megfognia, talán ösztönös, öntudatlan válasza volt az akkori helyzetre. Hiszen valószínűleg akkor sem jutott volna többre, ha éppenséggel másként tesz. Döntései és tettei eredményeképpen egy kellemes sorshoz jutott hozzá. Életének betegség vagy váratlan tragédia híján végül maga az elkerülthetetlen elmúlás vetett véget az Esszbé néninek rendelt 81 év leteltével.
