Valami nem stimmel, de nem tudok rájönni, hogy mi az. Kicsit kényelmetlenül feszengek a térfogatomban annak ellenére, hogy végre sikerült lezárnom egy fejezetet az életemben. Már nem álmodom róluk minden héten, és nem is jut naponta eszembe, hogy éppen most mi zajlik körülöttük, nem mélázom rajta, vajon mi lehet velük. Lezártam. Már csak úgy hiányoznak mint az értekes, idő hatására szépülő, egyszeri emlékek szoktak.
Mostanság egyébként is jobban izgat a jelenvaló, és kell is, hogy izgasson, hiszen vezetni tanulok. Merengeni, révedezni, bambulni szigorúan tilos és életveszélyes (na jó, most még nem annyira, hiszen a katasztrófát elkerülendő az oktató bármikor átveheti tőlem a kormányt és a pedálok pumpálását). A lényeg, hogy nem szeretem, nem akarom, de muszáj, mert szükségem lesz rá. Rettenetes. Vezetés közben kénytelen vagyok a nyers valóságot látni, folyamatosan elemezni. Szükség esetén haladéktalanul reagálni! Jó hír, hogy sokkos állapotban is balesetmentesen tudok közlekedni (ezt az örvendetes tényt azért nem osztottam meg az oktatómmal, mert ő biztosan másként viszonyulna a dologhoz). Ezzel szemben viszont sajnos be kell látnom, hogy a mai világunkban, ahol mindenki vezető/vezéregyéniség és véleményalkotó (vagy legalábbis azt állítja/mutatja/őszintén hiszi magáról), én nem vagyok az. Azért igyekszem megbarátkozni az új szereppel.
Lassan megy, és nem jól, mert görcsös vagyok. Mert ez nem is igazán arról szól, hogy előtte mennyi gyakorlatom volt vezetésből (semmi), és hogy mennyire tartok tőle (egy szemernyit sem). Ez lelki folyamat leginkább, és sajnos az ilyesféle dolgok rajtam általában lomha gleccserek módjára fejtik ki hatásukat. Végül csak annyit tehetek, hogy várakozás közben próbálom nem görcsösen markolni a kormányt és erőszakkal tologatni a váltót. Csak lazán és mosolyogva. Éppen úgy, mintha élvezném.
