Rengeteg érzelem finom árnyalatát idézheti elő másokban egy kedves, önkéntelen gesztusunk. A reflexszerű megnyilvánulások bája abban rejlik, hogy anélkül cselekszünk, hogy átgondoltuk volna tetteink okait, következményeit. A megfelelő időben azt tesszük és/vagy mondjuk, ami az adott körülmények között helyesnek tűnik, és amit ugyanakkor helyesnek is érzünk (véletlen tökéletes pillanatok). A számításmentes viselkedés személyiségünk magjából szökik felszínre meglepve mindenkit, elsősorban önmagunkat.
Mert bár természetesen jónak, önzetlennek (és egyértelműen jobb sorsra méltónak) feltételezzük magunkat, ezek a bizonyítékok hirtelen rámutatnak arra, hogy tényleg van bennünk valamiféle jóság, önzetlenség (és ezért jobb sorsra lennénk méltók). Ha van hangulatunk és időnk elgondolkodni önkéntelen, kedves gesztusainkon, akkor engedjük, hogy a jóságunk bizonyítéka felett érzett elégedettség és öröm szétáradjon egész valónkban. Egy kicsit ijesztő érzés, hiszen ha természetünk naposabbik oldala a személyiségünk résein minden éberségünk ellenére így a felszínre tud törni, akkor mi van a sötétebbik részünkkel?
Nem szeretjük azt feltételezni, hogy van bennünk valami eredendően gonosz, önző jellemvonás, amely meggyőz minket arról, hogy jobb sorsra vagyunk érdemesek. Nem fogadjuk el, hogy van bennünk egy ilyen rész is, amely ugyanúgy szerves része énünknek, mint az általunk olyannyira áhított naposabb rész. Tagadjuk, és félelmetes még elgondolni is, hogy ez a gonoszabbik, önző énünk is ugyanúgy a felszínre szökhet mint a másik. Tagadhatunk végsőkig, figyelmen kívül hagyhatjuk a bizonyítékokat, de életünk során akkor is állandóan viaskodunk, harcolunk sötétebb ösztöneink ellen. Főként emiatt követjük (vagy legalábbis próbáljuk betartani) az emberi és isteni törvényeket. Ha pillanatnyi győzelmet aratunk magunk fölött, az erősíti önnön jóságunkba vetett hitünket. Erősíti azt a részünket, amelynek létezéséről állandó megerősítésre van szükségünk. A roszabbik részünk létezésével sajnos bizonyítékok nélkül is tudatában vagyunk (ha őszinték vagyunk önmagunkhoz). El kell fogadnunk, hogy szerves részünk a sötét oldal is, de ez nem jelenti azt, hogy ne harcolhatnánk ellene. Talán ez a küzdelem érlel értékesebb emberré bennünket.
