A most következő gonolatmenetet őnek is felvázoltam ma reggel. Ő végül nem tudott rá választ adni, azt mondta, hogy összezavarodott (most legalább figyelt rám). Valójában ez egy költői dilemma (a költői kérdés mintájára). Nem lehet és nem is kell rá válaszolni. Középiskolás koromban nagyon kedveltem ilyeneket kigondolni, és azután az osztálytársaimnak szegezni őket. Nem, csodával határos módon nem utáltak emiatt. Inkább szórakoztatónak találták őket.
Tegyük fel, hogy van két hadsereg, akik holnap csatázni fognak egymás ellen. Az egyik csapat győzedelmeskedni fog a másikon. A két sereg legyen a fekete és a fehér (vigyázat! Ezek az elnevezések nem hordoznak semmiféle negatív vagy pozitív jelentést. Egyszerűen csak egyediesítő, specifikáló funkciójuk van). Feltesszük, hogy mindkét csapatból legalább egy személy Istenhez (bármely vallás Istenéhez, Isteneihez) imádkozik. Természetesen fohászuk több-kevesebb eltéréssel arra irányul, hogy a másnapi harcban a saját csapatuk győzzön, a másik csapat szenvedjen vereséget/minél több harcosuk haljon meg és legalább saját maguk kerüljék el a halált. Isten hallja az egyidejű könyörgéseket, amelyek tartalma ugyanaz, mégis merőben ellentétes cselekedetet várnak el tőle. Ilyen helyzetben mit tehet Isten? Az alapján cselekszik, hogy ki imádkozott előbb, kinek a hite az erősebb, melyik csapatból imádkoztak hozzá többen vagy hosszabban? Vagy szimpátia alapján? Mi van akkor, ha egyesek végigimádkozzák az este nagyobb részét, de Isten másnap nem avatkozik közbe? Ekkor a virrasztás miatt álmos, dermedt reflexű katonáknak kisebb az esélye az előző estét imátlanul, alvással töltő, kipihent ellenfelekkel szemben. Isten végül úgy is dönthet, hogy átalussza a másnap reggeli harcot, és csak a végén zsebeli be a hasznot: a vesztesektől az átkokat, a győztesektől az áldást.
Ehhez hasonló helyzetek percenként előfordulhatnak. Szerencsére Isten eddig mindig megoldotta valahogy. Csak tudnám, hogyan.
