Tombolok. Öt perce telefonált, hogy moziünnep van, és ma moziba megyünk. Tombolok.
Ő nagyon jól ismer. Tudta, hogy tombolni fogok. Ezért is hívott öt perccel a hazaérkezése előtt. El akarta kerülni, hogy első dühömben lekapjam mind a tíz körméről. Tévedett. Telefonon keresztül is képes vagyok döfni a szavaimmal. Tudhatná, hogy utálom az utolsó pillanatban bejelentett programokat, mert szeretem jól előre betervezni őket a napirendembe, és lelkileg felkészíteni magam az eseményekre. Másrészt azt is tudja, ha jóval előbb tudok egy programról, fennáll a veszélye annak, hogy időközben meggondolom és megmakacsolom magam. Ahogy közeledik az idő, kényszernek, kötelességnek kezdem érezni az adott eseményen való részvételt, legyen az sörözés a barátokkal (elnézést tőlük) vagy egy egyszerű mozi. Nem tehetek róla, de emiatt az érzés miatt (fene tudja, mi okozza) képes vagyok az előre bejelentett programon való részvételt visszautasítani.
Ő tehát most úgy döntött, hogy nem hagy időt nekem a gondolkodásra (szerintem nem is tervezte előre, csak spontán eszébe jutott), és bízik a meglepetés erejében, no meg a telefon adta áldott fizikai távolságban. Csakhogy nem számított rá, hogy hormonjaim miatt ma különösen ingerlékeny hangulatban vagyok, valamint hogy holnap akartam hajat mosni, mert addig már nem terveztem emberek közé menni. A bejelentés hatására gyorsan csap alá tartottam a fejemet, és mire megjött, addigra már csak a hajszárítás maradt hátra. Hajszárítás. Még egy ok az ingerültségre. Rövid hajam egyik előnye, hogy nem kell szárítanom, kivéve most, mert nincs idő arra, hogy magától száradjon. Nincs időm (még egy ok). A főzés sincs még kész, bár időben odaraktam. Utolsóként lustaságom miatti bűntudatom is mardos, mivel mára takarítást terveztem, aminek csak kisebb részét végeztem el. Ja, az angol házim sincs kész (holnapra kell). Ez a sok apró negatív körülmény okozta, hogy ő kivételesen elszámította magát. Még nem ismer teljesen (csak elég jól). Az öt perc (telefonja után ennyi idő múlt el érkezéséig) a fejmosással együtt is túl kevés volt ahhoz, hogy lecsillapodjam. Szóval mikor megérkezett, még mindig ingerült voltam, de szavak helyett a tekintetem beszélt. Hagytam. És a tekintetem jobban vág mint a szavaim. Szavaim élét csak ritkán fordítom más személy ellen. A tekintetemet viszont nem szoktam visszafogni. Persze nem akarom bántani, de tudom, hogy most képes lennék rá (nem fizikailag, hanem lelkileg, és az sokkal jobban fáj, és ezek a sebek a legritkábban gyógyulnak hegmentesen). Éppen ezért most nem engedem, hogy a közelembe jöjjön (azaz nem engedem a tekintetem közelébe). Utálom, amikor uralkodnom kell magamon, de végső soron nem ő tehet erről a nemakaroksehovamenni komplexusomról.
Még mindig tombolok. Pedig szeretem a filmeket, meg nincs ellenemre a mozi sem. Szeretek moziba menni (azért közel sem annyira mint színházba). De a mozi plusz most kombinálása jelenleg nagyon ellenszenves számomra. Tombolok. Nem győzöm elégszer leírni. Ráadásul mára valamilyen elgondolkodtató, értelmes, szellemes, kellemes gondolatmenetet akartam bejegyezni, és nem ezt (ez is miatta van, még egy ok). Tombolok. Jobb lesz, ha most megyek, és megszárítom végre a hajamat, különben sohasem indulunk el.
