Csurig töltöd a poharat. Éppen csak belefért az utolsó cseppig. A folyadék felszíne a pohár peremén túlra domborodik, de te óvatos voltál, és lassan öntöttél (bevallom, ismét rólam van szó, de könnyebb neked tulajdonítani egyes cselekedeteket. Ígérem, azért nem fogok rászokni).
Tudtad előre, hogy kockázatot vállalsz, de beléd bújt a kisördög. Ráadásul nem számít, hogy a palackból egyszeri vagy kétszeri önntéssel fogy el a folyadék (legalábbis kifordult logikád szerint), ha egy csepp sem kerül az asztalra. Ha nincs pohárkarika, akkor nem baj. Te meg türelmetlen vagy és lusta, szeretnéd egy öntéssel kiüríteni az egész palackot.
Kockáztattál, és nyertél. Ha túl gyorsan öntöttél volna, akkor természetesen kilöttyent volna a pohárból. De te előrelátó voltál, és lassan, figyelmesen döntötted meg a palackot, és most púpozódik ugyan a folyadék felszíne, de nem csurrant ki egy csepp sem. Győzelem! Most már csak meg kell inni. Persze egy hajtásra nem lehet. Te ránézésre tudod a helyes stratégiát: először a pohár fölé hajolva felhörpinted a púpos felső egynegyedet. Utána már nyugodtan kézbe veheted a poharat, és tetszés szerint kortyolgatva vagy egyhajtásra kiihatod a maradékot. Oké, hajolnál, csakhogy a pohár egy kicsit túl messze van tőled, a nyakadat meglehetősen szokatlan (és egészségre káros) szögbe kellene fordítanod, hogy hozzáférj. Te persze a kényelmet szereted, nem tudsz megalkudni, kísérted a szerencsédet (meg elég szomjas is vagy, ami azt illeti). Csak tíz centit akarod közelebb húzni magadhoz. A pohár alja azonban egy kicsit hozzátapadt az asztal síkjához (csakis vákuum alakulhatott ki a két felület között valamilyen titokzatos, érthetetlen módon és okból, vagy valami ilyesmi. Sosem voltam jó fizikából). Az ellenállást érezve automatikusan (azaz gondolkodás és ész nélkül) növeled a húzóerődet, aminek hatására a leragadás megszűnik, és a pohár akadály híján megindul feléd. Sajnos túl gyorsan, és a lehörpinteni kívánt réteg (sőt, a pohár tartalmának csaknem fele) átlódul a pohár peremén. A legnagyobb rész a ruhádon és a konyhakövön landol, a maradék pedig egy kisebb tócsaformát vesz fel, miután a felesleg keskeny patakokon keresztül lefolyik az asztal lapjáról a konyhakőre és a papucsodra (ez utóbbi sajnos az a pihepuha, édescicás/kutyás fejformára varrt fajta, amit nem lehet kimosni). Ezek után persze a karikanyom és a kívül-belül ragacsos pohár a legkisebb kár. Kár.
