HTML

Amitgondolsz...

"Mi legyen a neve?" "Amit gondolsz." - A blogcím tehát így született. Nem valami ötletes, de elég bő és kényelmes ahhoz, hogy bármi beleférjen. Elsősorban ujjgyakorlatnak szánom. A lényeg, hogy írjak, amihez persze gondolkozni kell, ami jó.

Friss topikok

  • Don Pármezán: Gárdonyi Ágnes egy beszéd-pojáca! Az m1 híradóiban kb. egy éve már, hogy feltűnt és azóta is bossz... (2019.12.04. 19:57) Abszurd a közmédiában
  • napraforgolanyka: Melyik volt az az irodalmi folyóirat, amelyikre előfizettél? Én az Esőt szoktam megvenni, ez egy n... (2011.05.08. 22:06) Előfizetés
  • napraforgolanyka: Milyen világ? Ebből a szempontból mindenképpen undorító...Én sem értettem sosem, hogy miért az jut... (2011.04.06. 21:42) A múlt folytatása
  • come (törölt): Ez gyönyörű! Össze is futott a könny a szememben. (2010.10.06. 15:23) Első évforduló
  • racionalized: nekem a két Pablo Picasso meg a Akseli Gallen-Kallela: Lemminkäinen's Mother, 1897 tetszett a legj... (2010.10.05. 17:56) Ateneum Art Museum, Helsinki

Linkblog

Körülbelül 58 évvel az első lélegzetvétele után vette az utolsót. Elment közülünk egy gyermek, egy nő, egy asszony, egy feleség, egy társ, egy anya. A gyászszertartás búcsúztatója alapján É személyével meghalt egy nagymama, egy testvér,  egy barátnő, egy munkatárs, egy nyugdíjas. És minden bizonnyal vele együtt halt meg egy szomszéd, egy utas, egy előfizető, egy néző, egy vásárló, és még ki tudja mennyi szerepet töltött be élete során.

Nem ismertem jól Ét. Először néhány évvel ezelőtt ká születésnapján találkoztam vele. Akkoriban még nem voltam ő családjának a tagja. A szövevényes rokoni kapcsolatokat csak akkoriban kezdtem kitapogatni. Gyével érkezett, és emlékszem, hogy gesztenyés tortát sütött az alkalomra. Talán ha pár szót váltottunk a bemutatkozás során.

Később találkoztam vele még néhányszor. Egy temetésen és két esküvőn. Nem ismertem Ét, és szinte alig beszéltem vele. Azt azonban tudom, hogy É személyében egy szerető anyát, egy erős asszonyt, egy jó embert vesztettünk el.

Szólj hozzá!

Már két hete küszködöm a vággyal, hogy írjak. Történtek dolgok, és még fogalmazgattam is magamban, hogy miként fogom tálalni őket, de aztán belesüppedtem az olvasásba (no meg persze a lankadatlan és erőteljes munkakeresésebe), és nem tudtam erőt venni magamon. Az előbb viszont belémcsapott a villám.

Ezt talán ne vegyük szó szerint. Az érzés egyenetlen intenzitású hullámokban tör rám. Még nem is tértem magamhoz teljesen. Fel sem fogtam. Végre választ kaptam. Olyan választ, amelynek tartalmában sohasem kételkedtem - bár a forma kedvéért megpróbáltam.

De kezdem az elején. Kilenc hónapra rá megszülettem, és hála a szocializációnak megtanultam valamennyire a szabályokat, és megtanultam írni és olvasni (ez utóbbi kettő lesz a lényeg). Imádtam olvasni mindenfélét, sok időt töltöttem egyedül, és imádtam kettesben lenni egyedül magammal- most sincs másként. Persze szeretem az embereket is, vagy csak elviselem őket. A lényeg az, hogy harmadikos általános korom óta - akkor látogattunk el az osztállyal a könyvtárba, ahol be is iratkoztunk - rengeteget olvastam. Tényleg mindenfélét. Eleinte meséket, majd ifjúsági regényeket, sok-sok ponyvát és szépirodalmat. Olyan értékes könyveket, amelyekre az irodalomórákon már csak említésnyi idő volt, vagy még annyi sem. Ha megragadta a fantáziámat a stílus vagy a történet, akkor befaltam. (Ez nem teljesen igaz. Emlékszem, hogy az Anna Karenina köteteivel másfél hónapig osztottam meg az ágyamat, miután olvastam belőle néhány tucat oldalt. Azután végül persze befaltam:)

Vissza a lényeghez. Tiniként mindenki elképzeli, hogy mit szeretne megvalósítani az életében - persze, hogy híres és gazdag lenni, vagy valami hasonló. Én is elképzeltem, bár sohasem fogalmaztam meg teljesen. Nem mondtam el senkinek, csak nemrégen neki - szerencsére nem nevetett vagy gúnyolt ki. Most itt van: írni akarok, és nem is akárhogyan, nem is akármit. Értékeset és szórakoztatót, valami fontosat akarok írni. Meg jót. A téma és a forma még nem világos. Sokáig azt hittem, hogy prózai alkat vagyok, de lehet, hogy a végén kiderül, hogy a líra közelebb áll majd hozzám. Már nem lepődnék meg (nagyon).

Szóval először 16 éves korom körül írtam. Néhány töredéket meg egy egészen jól sikerült Romhányi József-féle versváltozatot. De tudtam, hogy nem vagyok elég felkészült rá, inkább csak olvastam szüntelen sokfélét. Lehet, hogy képes lettem volna akkor is elfogadhatóan írni. Elvégeztem a középsulit, utána szerencsére fősulin - majd egyetemi szinten - többek között foglalkozhattam az irodalommal. Imádtam azt az öt kínszenvedéssel, tanulással, kávézással és nevetéssel teli évet. Az államvizsga után azonban a vonat forró, kánikulás kocsijában ülve rájöttem, hogy becsaptak. Úgy éreztem, hogy nem foglalkoztam eleget, nem tanultam eleget az irodalomról, egy csomó minden kimaradt. Nehéz elmagyarázni, mivel általában túlzsúfoltak voltak az óráink, és egy csomó kötelezőt meg szakirodalmat adtak fel, amiket én majdnem maradéktalanul elolvastam vagy megtanultam.

A suli után eltelt néhány hónap, és azóta majdnem egy év, és egyre jobban rá kellett döbbennem, hogy ha írni akarok, akkor itt az első és utolsó esély. Szerencsére írtam is az államvizsga környékén és után néhány szösszenetet. Az egyik elég jól sikerült, Lélekpiac címet adtam a novellának. Elküldtem több olyan ismerősömnek, akiket szerintem megillet ilyenféle bizalom. Voltak köztük irodalmat értők és nemértők. Nem mind válaszolt, sőt, talán a nemértők közül többen olvasták el. Nem csodálkozom, bár nem vártam, hogy ennyire nem kíváncsiak. Legalább van még mit tanulnom az emberekről. Mindegy. Általában jó kritikákat kaptam tőlük. A műveimet felraktam egy amatőr művészeti honlapra is, hogy az ismeretlenek szétszedjenek. Nem teljesen így történt, ezért hosszas tépelődés után elküldtem a Lélekpiacot annak az embernek, akit ismerek annyira, hogy tudjam, nem fog hazudni, és a véleményét tényleg elfogadhatom.

Féltem elküldeni essznek (a személyiségi jogok védelme érdekében szerepljen így) az írást, utólag meg is bántam. Eltelt másfél-két hónap, és ma, pontosabban egy órája kapom a választ. És itt a lényeg!!!! Vannak ugyan hibák az írásban (nyelvi-stiláris), a befejezés rövid és furcsa, de egy kis változtatással szerinte bármelyik irodalmi folyóirat közölhetné!!!!! Még a kidolgozás is színvonalas. Ezt nevezem:)

Azt nem tudom, hogy fogom-e javítani, hogy tudom-e, meg meg fog-e jelenni, de most nem ez a lényeg. Beigazolódott, amit sejtettem magamról. Nem biztos, hogy tehetséges vagyok, de egy jó művet akkor is írtam, még ha nem is tökéleteset. Egyelőre ez elég. Kimerültem, de boldog vagyok. Azt hiszem, hogy most válaszolnom kell essznek valamit, talán meg kellene köszönnöm, hogy foglalkozott velem. Van egy másik írásom is, ami elég jó, de nem ennyire. Vagy szerintem nem ennyire, de azt már nem fogom elküldeni neki. Biztosan nem. Csak megköszönöm neki, hogy foglalkozott velem. Valamit ugyebár reagálnom kell. Az ilyen dolgokhoz sohasem értettem. Igen, most fogok neki írni. Vagy később, amikor már egy kicsit lecsillapodtam. Igen, később.

Szólj hozzá!

Ahogyan visszaolvasgattam a korábbi bejegyzéseket (szánalmas), rájöttem, hogy kitűnően tudok a semmiről írni, bár szórakoztató a stílusom - ezt teljes elfogultságom tudatában állítom -, és pont. Ilyen vagyok, egyszerű eset, bár volt kitől tanulnom (anyu  például gyermeki lélekkel tud egy-egy bohókás orrszarvú- vagy cicaformára nőtt krumplinak örülni).

De hagyjuk az érzelgősséget. Most következzék az előző coming out-hoz hasonló, vélhetően még felháborítóbb beismerésem. Nem akartam bevallani, de már itt motoszkál napok óta az ujjaimban. Szóval voltam a könyvtárban. Már hetek óta húztam, de végül visszavittem a könyveket. Köztük egy olyat is, amit nem olvastam. Nem ő volt a hibás, hanem én. Tökéletes könyv volt (a címét már ezért sem fogom elárulni): antológia, tele novellákkal. Magyar íróktól, kemény kötésben a legjobb minőségű tartalommal; fehér, vastag, jó minőségű lapokkal. Élvezet volt lapozni, bár előttem nem sokan olvashatták, és nem voltak benne egyedi bejegyzések sem. Miután elolvastam az első novellát (ezt éppen az egyik kedvencem írta), rájöttem, hogy nem fogom elolvasni a többit. Most nem. Az antológia két szempont szerint lett összeválogatva. Elég annyi, hogy nem akartam balladákban szembesülni a szomorúsággal vagy a lemondással. Nem akartam, hogy a képzeletem megelevenítse ezeket az érzéseket. Most nincs hozzá kedvem.

Egyenesen kimondom: nem olvastam el egy könyvet, amit korábban teljes meggyőződéssel olvasás céljából vettem ki a könyvtárból, és nem ez volt az első (vagy utolsó)  ilyen eset - ezt teljes elfogultságom tudatában állítom -, de egyszerre bőven elég egy ilyen megrázó beismerés.

Még nem olvastam újra ezt a bejegyzést, de gyanítom, hogy ezesetben a stílusom nem  lehetett valami szórakoztató. Azt azonban még mindig tartom, hogy a semmiről írni: azt kitűnően tudok.

1 komment

Eredetileg arról akartam írni, hogy meglepő módon szeretem a komolyzenét, meg általában a zenét. Nem tudom, honnan örököltem ezt a hajlamot. A rokonaim között ugyan voltak és vannak műveltebb személyek, de ez nem hagyomány nálunk.

Két lábbal a földön állunk, és amolyan átlagemberi életet élünk. Az én családomhoz hasonló nagyon sok van a világ bármely pontjában. Vannak titkaink és tragédiáink. Ezek igazából csak a családon belül hatnak. A családomban a legkülönfélébb személyiségek találhatók meg, ahogyan más családban is. Bár természetesen büszke vagyok a szűkebb családomra. Szerencsés vagyok, hogy ilyen körülmények közé süllyedtem ideális magzati helyzetemből. Összességében nem minden közeli családtagommal alakult jól a kapcsolatom, de hát választani kell, és az élet nem lehet mindenben lojális hozzám. Legalább tudom, hogy ez a valóság. A pofonok jobban magamhoz tudnak téríteni az életemet eddig kísérő idilli körülményeknél.

De nem is ilyen filozofikus, elméleti dolgokról akartam írni. Azt akartam kifejezni, hogy most jöttem rá arra, hogy szeretem a komolyzenét, és hogy ez mennyire meglep. Nem tudok hangszeren játszani, és az összes zenei tudásom ismeretében kijelenthetem, hogy vonzódásom a komolyzenéhez olyan meglepő mint egy vak ember rajongása a festészet iránt.

De erről sem akartam írni. Valójában arról akartam írni, hogy most már jól vagyok. Elmúlt a szomorú hangulatom. A helyzetem semmit sem változott, munkaügyben semmi, mégis elégedett vagyok. Már megint azok az átkozott hormonok.

Jól vagyok, ez a lényeg. Nem történt semmi különös, de jól vagyok, ezért is írok, hogy gyakoroljak, hogy gondolkozzam. Csak azért, hogy írjak.

Szólj hozzá!

A hétvégén a hajamat is lenyirattam. Már régóta terveztem, hogy megszabadulok a hátam közepéig érő, sűrű, vékony szálú copfomtól.

Nyáron nagyon meleg a hosszú haj, ráadásul eléggé kezelhetetlen, és problémás vele uszodába, strandra menni. Nem hordhattam soha kiengedve, mert rögtön rasztaközeli állapotba került egy kis szél hatására. Az ápolása is hosszabb időt vett igénybe. Azt szokták mondani, hogy a drasztikus frizuraváltás személyiségváltozást jelez, vagy az életkörülmények változását. Ebben az esetben csak elegem lett a hajamból. Eredetileg a vállamig akartam lenyiratni, de a végén rövidebbre sikerült. Az eredmény tragikus lett, talán eddig ez a legelőnytelenebb frizurám. Főleg akkor lesz előnytelen, ha nem tudom majd jól beszárítani. Még szerencse, hogy éppen állást keresek, és fő az első benyomás. Bár normális hajjal sem volt nagy sikerem.

Szóval most növesztem a hajamat, amelynek az az egyetlen jó tulajdonsága, hogy rövid. A levágott copfot mindenesetre eltettem emlékbe, hiszen az volt az esküvői hajam.

Szólj hozzá!

Augusztus Oklahomában. Tracy Letts amerikai színész és drámaíró 2007-ben mutatta be nagy sikert arató darabját (néhány éven belül többszörös Tony- és Pulitzer díj!). Múlt pénteken én is megnéztem a darabot a Vígszínházban.

Bizonyos alapvető elvek megkövetelik többek között, hogy egy hiteles kritika írásához előzetesen a darab írott formáját ismernünk kell, mert  különben nem tudjuk eldönteni, hogy mely megoldások köszönhetők az írónak, s melyek a rendezőnek. A kettő közötti eltérések árulkodhatnak legjellemzőbben a rendezői szándékról. Emellett célszerű csupán egy-két szemszögből vizsgálni a darabot, például a díszletet, a jelmezeket vagy egy-egy szereplő játékát... és még sok más, ehhez hasonló alapelv, amelyek a valóságban lehetséges, hogy nem így működnek, de nekem körülbelül így tanították. Én személy szerint nem olvastam előzetesen (és utólagosam sem) a darabot. A bejegyzés első mondataiban foglaltakon kívül nem sok konkrétumot tudok róla. Éppen ezért nem kritikával, hanem csak élménybeszámolóval szolgálhatok a darabról.

Képzeljünk el egy átlagosnak tűnő amerikai családot. A házaspár felnevelte és taníttatta három lányát, akik már régóta saját életüket élik. Az apa eltűnése, majd halála újra összehozza a családot néhány napig, a temetésig. Még a feleség testvére és annak családja is részt vesz a ceremónián. Nem túlzás azonban azt mondani, hogy mindegyik szereplő élete külön-külön is megállná a helyét egy-egy külön darabban. Tracy Letts azonban úgy tűnik, hogy tudatosan sűrített ennyi szenvedéssel teli sorsot egyetlen darabba, hiszen az élet sem tesz másként. A családtagok vergődnek saját helyzetükben, de nem marcangolják önmagukat -vagy nem mutatják-, és nem törnek meg, hiszen - vélhetően - egész életükben hasonló kihívásokkal küzdöttek meg, vagy vallottak kudarcot. Ettől függetlenül megy tovább az élet, amely akkor sem fog összeomlani, ha ők igen.

Elősként ott van Beverly (Vallai Péter), a férj, aki már régóta alkoholista. A '60-as években megjelent egy ígéretes kötete, amelyet azonban nem követett több hasonló nagy siker. Önmagában már ez is okozhatná önpusztító életmódját. Fiatalabb kora hibás cselekedetei vélhetőleg még most is kísérthetik. Talán egyik legsúlyosabb ballépése, felesége testvérével folytatott viszonyából született törvénytelen fiának léte kínozhatja legerősebben. Ráadásul felesége, Violet (Pap Vera) szájrákban szenved, és a betegséggel járó elviselhetetlen fájdalmak miatt erősen gyógyszerfüggővé vált. Violet, bár haldoklik és sokszor kábult a gyógyszerektől, mégis tud férje hűtlenségéről, és sok mindenről, amelyet családtagjai próbálnak eltitkolni előle. A legidősebb lány, Barbara (Börcsök Enikő) házassága ezekben a napokban ér véget. Férje (Gyabronka József) - számára érthetetlen okokból - elhagyja egy fiatalabb tanítványa kedvééért, aki alig idősebb tinédzser lányuktól. Lányuk a szokásos tiniproblémákkal küzd, és titokban füvezik, ahogyan a család több tagja is. Már csak idő kérdése, hogy mikor fog elindulni lefelé a lejtőn. Szülei megromlott kapcsolata ebben igen erős lökést adhatott neki. Karen (Hegyi Barbara), Barbara huga mindig is egy olyan férfira vágyott, aki figyel rá, és törődik vele, viszontszereti őt. Régóta dédelgetett álma, hogy nászútját a Kanári-szigeteken tölti. Vőlegénye, a drogkereskedéssel foglalkozó Steve (Hegedűs D. Géza) már háromszor elvált, és szexuálisan zaklatja Barbara kiskorú lányát. Bár valószínűleg házasságuk nem lesz hosszú életű, Karen mégis ragaszkodik álmához, a Kanári-szigetekhez. Talán a harmadik lány, Ivy (Láng Annamária) lenne leginkább esélyes egy boldogabb - bár nem teljes -  életre. Korábban véget ért egy komoly kapcsolata, amely nagyon megviselhette. Vélt unokatestvére, Kicsi Charles (Fesztbaum Béla) személyében azonban úgy tűnik, hogy igazi társra lelt, akivel közös jövőt terveznek New Yorkban. Nem lehet gyermeke, de tragédia a tragédiában, hogy unokatestvére valójában féltestvére.

Az első felvonásban éppen, hogy csak bemutatkoznak a szereplők, megismerhetjük személyiségüket, mentalitásukat. Az első szünetig nehéz volt megítélni, hogy jó lesz-e az előadás. A párbeszédekben elhangzanak káromkodások, durvább kifejezések, de ezek nem túlerőltettek, nem bénítóak, inkább hihetőbbé, emberibbé teszik a szereplőket. Maguk a szerepek kimunkáltak, a színészek tehetségét bizonyítják. Leginkább Pap Vera (Violet) játéka volt lenyűgöző, de mellette említhetnénk még sok más nevet is. Ahogyan haladt előre a humortól sem mentes történet, úgy vonta be egyre erősebben a nézőket ebbe a különös világba.  Köszönet a kellemes estéért.

 


Szereposztás:

Beverly Weston
  VALLAI PÉTER
Violet Weston
  PAP VERA
Barbara Fordham
  BÖRCSÖK ENIKŐ
Bill Fordham
  GYABRONKA JÓZSEF
Jean Fordham
  BRAGHINI ROZINA

  DÖBRÖSI LAURA
Ivy Weston
  LÁNG ANNAMÁRIA
Karen Weston
  HEGYI BARBARA
Mattie Fae Aiken
  IGÓ ÉVA
Charlie Aiken
  REVICZKY GÁBOR
Kicsi Charles Aiken
  FESZTBAUM BÉLA
Johnna Monevata
  BODOR BÖBE
Deon Gilbeau
  EPRES ATTILA
Steve Heidebrecht
  HEGEDŰS D. GÉZA

 

Díszlet: ÁRVAI GYÖRGY
Jelmez: SZŰCS EDIT
"Dal Ivy-nak" Zene és szöveg: Fesztbaum Béla
Dramaturg: KOVÁCS KRISZTINA
Szcenika: KRISZTIÁNI ISTVÁN
Világítás: KOMORÓCZKY GÁBOR
A rendező munkatársa: VÁRNAI ILDIKÓ

Rendező: ESZENYI ENIKŐ

 

1 komment

Szomorú vagyok. Maga a tény nem meglepő, csak az, hogy ilyen hamar jelentkezett ez az érzés. Egy kicsit álságosnak látszik előző heves bejegyzésem fényében. Azt hittem, hogy a nyelvvizsga után van 1-2 hetem, mire leeresztek. Nem számoltam a hormonokkal.

A hormonok igen erős, hosszan tartó (nem, nem frissességet) érzelmeket tudnak belőlem kiváltani. Egyszer csak azt érzem, hogy haragszom, durcás vagyok. Ilyenkor szinte várom az alkalmat, hogy legyen rá okom rámordulni bárkire. Indokot keresek, a hangulatom előzményét, hogy azután következményét a környezetemre tudjam zúdítani. Amióta felismertem ezt a mechanizmust, próbálom visszafogni magam. Elsősorban azért, mert leginkább csak őt bántanám, másodsorban pedig nem szeretek igazságtalan lenni.

Feltételezem, hogy derűs hangulataim vagy pozitívabb érzelmeim is sok esetben a hormonaimnak köszönhetők. Ezek okát kevésbé szoktam kutatni. Azért nem mondanék le a hormonaimról, de teljesen kikészítenek ezek a hangulatok. Most szomorú vagyok, megint a semmiért, és nem tehetek ellene semmit. Talán jó lenne sírni, de akkor meg nem tudná, hogy mi bajom van. Biztosan furcsállaná, meg aztán bedagadnának a szemeim, és sajgósan fájnának. Az lesz a legjobb, ha megvárom, amíg elmúlik ez a hangulat is, mint a többi. Milyen szomorú.

1 komment

Bevalllom, hogy előtanulmányokat végeztem, mielőtt belevágtam volna a blogírásba. Elmélet és felkészülés. Másképpen nem is én lennék.

Szóval a kezembe került egy könyv, amely blogrészleteket tartalmazott. Még hiszek a nyomtatott szó erejében, és úgy gondoltam, hogy ezek a blogok biztosan a jobbak közül valók, hiszen kinyomtatták, pénzt láttak benne. Elkezdtem olvasni, de az első száz oldalt sem hagyhattam el, amikor abba is hagytam. Egyszerűen annyira felhúztak a témák vagy a stílusok, hogy úgy döntöttem, a könyv átkerül a 'Nem érdemes tovább olvasni' listámra. Talán 1-2 írás volt, amit jónak találtam stílus és téma tekintetében. Az egyik kis falvak vagy városok, városrészek bemutatásával foglalkozott. Nagyon lebilincselő stílusa volt, pedig nem szeretem a leírásokat. Azután voltak olyanok, amelyek emlékeket dolgoztak fel. Ezek sem voltak rosszak. Volt néhány, amelyik első bejegyzése után azt mondtam, hogy figyelemreméltó, azután a blogoló életfelfogása és a további bejegyzések stílusa erős ellenszenvet váltott ki belőlem.

De a többség már az első mondat után rossz volt. Apró világukba, önző , ablaktalan szobáikba bezárt rövidlátók nyöszörgése és önsajnálata. A panaszáradathoz persze gyakran csatlakozott a gonosz többiek, a kegyetlen világ iránt gyűlölet. Az egész mögött meg ott volt a saját magukba vetett elvakult hit, hogy ŐK, és csakis ŐK (egyedülállóak, különlegesek, értékesek....? - a megfelelő jelzőt tessék idegondolni). Különösen az egyik ilyen nyafogó tizenéves (ki másnak lehetne ilyen naiv világfájdalma) bejegyzései háborítottak fel. Minden egyes írás egy lehetséges öngyilkosság változatát játszotta el. Nagyon béna. Közben sok helyen azon filózott, vajon mikor veszik észre a többiek a neten, hogy nincs ott...

A művészek ilyentén allűrjeit még megértem/elnézem. Megengedhetik maguknak, mert (értékeset hoznak létre, stílusuk van...). Ősi és általános sallang, hogy engem senki sem szeret, és (a többiek közönye meg az elgépiesedett, lélektelen világ....) De gondoljunk csak bele, hogy ha mindenki magát sajnálja, hogy őt senki nem (szereti, érti meg...), akkor bizony mindeki megmarad magának. A szeretet sokkal inkább kölcsönös dolog.  Ha nem így lenne, akkor ezek a kizárlóag önmagukat szerető gyerekek elégedettek lennének. Első lépésként nyugodjunk meg, fogadjuk el a tükörképünket. Ha elsőre nem megy, akkor (átöltözhetünk, megfésülködhetünk...). Ha ezzel megvagyunk, akkor nézzünk körül, hátha meghalljuk valaki szánalmas, önsajnáló nyöszörgését a közelünkben, akinek érdemes lenne kezet nyújtanunk. Hát igen, minden kezdet nehéz...

 

Szólj hozzá!

"Felpócolt vánkosokkal a háta mögött ül az ágyban, enyhén leereszkedő mosollyal nézve zavaromat. Egy sápadt nő egy kis szobában."

Vannak könyvek, amelyeket mindig tervezünk elolvasni (erről olvass bővebben Italo Calvino: Ha egy téli éjaszkán egy utazó c. regényének első néhány oldalán). Na ez a regény, vagy gyászszöveg pontosan ilyen volt számomra, éveken keresztül bujkált a tudatomban. 18 évesen az irodalmi szöveggyűjtemény utolsó lapjain találkoztam először vele. Már az első pillanatban megfogott a látványa, a fekete keretben félig üres lapok, és a szövegrészek eltérő tipográfiája. Úgy emlékszem, hogy az első (néhány?) oldalt közölte a könyv. A szövegrész követhető és cselekményes volt, kellőképpen emészthető, köznapi megfogalmazású, de egyedi stílusú. És rögtön oda is írtam a gondolatbeli 'Feltétlenül, még ebben az életben elolvasandó könyvek' listám aljára. Aztán jött a felsőoktatás...néha elő-elő vettem, forgattam a régi szöveggyűjteményt, és eszembe jutott, hogy még ez is ott van a listán.

Végeredményben csak most, 7 év elteltével jutott eszembe megint - mázli: éppen a könyvtárban -, hogy akarom ezt a könyvet. Nagy szerencse, hogy az eltelt 7 év alatt rengeteg megrázó és szörnyű élményt szereztem a - főleg fiatalabb, zömében múlt századi - írások olvasása közben, meg persze tanultam is a miértekről, hogyanokról és az értelmezési lehetőségekről, szóval az elméletről. 
Nagy szerencse, hogy csak 7 év elteltével olvastam a teljes művet. Így azt mondhatom, hogy a szöveg posztmodern, és hogy nem lepett meg, sőt sokkal posztosabbat vártam, mint amilyen. A bevezetőben találnuk egy "többek között" felsorolást arról, hogy a szöveg  mely más írók műveiből tartalmaz pontos vagy módosított szövegdarabokat. Tehát, ha valahol ismerős a fordulat, a stílus, akkor az nem véletlen, és szerencsés esetben ezek előhívhatják az általunk korábban olvasott művet annak minden aspektusával. Bevallom, én a felsorolt szerzők kb felétől olvastam valamit/valamiket, de csak egy vagy két helyen találtam olyan részt, amely mintha ismerős lenne. Eszerint tehát ez a szöveg olyan olvasott olvasót kíván, amilyen én nem vagyok, és sokunk nem vagyunk (talán csak a szerző?). Persze félreértés ne essék, ettől eltekintve még lehet érteni és értelmezni az olvasottakat valamiféle módon.  Egyébként a szerző a bevezetőben elfelejtette közölni, hogy a világirodalomból való szövegrészeket eredeti nyelven - mert idegennyelvű mondatok is vannak a szövegben -, valakinek a magyar fordításában dolgozta-e be a szövegbe, esetleg ő maga fordította magyarra ezeket.

A fentiektől eltekintve jónak találom a művet, amelynek nemcsak a címe találó. A történet ennyi: meghalt az anya, és a fiú visszaemlékszik a temetésre, a testvérei és apja, a gyászolók viselkedésére, kórházi látogatásokra, a haldoklásra és még sok egyébre emlékállítás vagy emlékezés céljából. Néha ezen eseményeket több variációban olvashatjuk, eljátszadozik azzal, másként hogyan történhetett volna, és mindeközben én úgy éreztem, hogy iszonyatosan egyedül van, és talán csak az anya-fiú kapcsolat volt igazi, őszinte; de az utolsó találkozásokkor már az anya is csak haldokló, mégha groteszk módon humort csempész is az anya és a saját alakja köré az utolsó jelenetben, amely azután az anya utolsó mondataiban megríkathat. Az elbeszélő személye (a gyászoló-emlékező fiú)  többször megváltozik, és az anya vagy más művekből származó szereplők helyzetében találjuk magunkat. Az időrendben és a cselekményvezetésben se várjunk semmilyen rendszert, úgy következnek azok egymásra, mint a gondolatok szoktak. Néha értelmetlenek a sorok, szerintem talán ilyen hirtelen váltásokkor kellene, hogy behívódjanak más művek, szövegek jelentései, amelyek talán érthetőbbé tehetnék az egészet. De itt kivételesen nem az a cél, hogy mindent tudjunk.

Összességében úgy vélem, hogy ha nem bántjuk a szöveget, és a fentieket megfontoljuk/elfogadjuk , akkor egy értékes művet olvashatunk, amelyet többször is elő kell majd vennünk újraolvasás céljából. Én legalábbis már odaírtam a 'Még ebben az életben újraolvasandó könyvek' listám aljára.

Szólj hozzá!

Hát ilyet is ritkán olvasok vagy hallok mostanában magammal kapcsolatban. Egy kicsit féltem megnézni a vizsgaeredményeket, gondoltam is, hogy megvárom, amíg hazaér, és együtt nézzük meg. Végül mégis egyedül kértem le őket. Az ilyen dolgokkal szeretek egyedül szembesülni.

Az írásbeli óta már eltelt egy hónap, és a végén kezdtem őszintén kételkedni abban, hogy sikerülni fog. Kb. egy fél évet elég intenzíven tanultam magánórákon, előtte meg két félév angol a fősulin, azelőtt 4 év második nyelvként középsuliban. A lényeg az, hogy megvan a második nyelvvizsgám is, és végre megkaphatom a második diplomámat is.

És az igazi lényeg az, hogy ezzel még korántsem vagyok kint a vízből, sőt. Egy bölcsész diploma szerintem csökkenti az esélyeimet. A minap olvastam neten, hogy nem igaz, hogy bölcsész diplomával nem lehet elhelyezkedni...HA ez erős nyelvtudással párosul. De ne legyünk pesszimisták, sikerült a nyelvvizsgám!!!! Hurrá!!!! :):

1 komment

Esterházy Péteren hagyta a telefonját. Ezt csak akkor vettem észre, amikor rámcsörgött.

Biztos az egyik munkatársáén hívott. Délután elém jön a Kálvinra, amikor megyek angolra, és odaadom neki. Angol előtt még be kell ugranom a postára, hogy feladjam a levelet. Remélem megéri az árát, és legalább egy "köszönjükajelentkezését,desjanosmásjelöltetválasztottunk. Azálláskereséshez soksikertkívánunk" e-mailt küldenek. Iszonyú nehéz az álláskeresés.

Címkék: ő angol nyelv álláskeresés Esterházy

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása