Eredetileg arról akartam írni, hogy meglepő módon szeretem a komolyzenét, meg általában a zenét. Nem tudom, honnan örököltem ezt a hajlamot. A rokonaim között ugyan voltak és vannak műveltebb személyek, de ez nem hagyomány nálunk.
Két lábbal a földön állunk, és amolyan átlagemberi életet élünk. Az én családomhoz hasonló nagyon sok van a világ bármely pontjában. Vannak titkaink és tragédiáink. Ezek igazából csak a családon belül hatnak. A családomban a legkülönfélébb személyiségek találhatók meg, ahogyan más családban is. Bár természetesen büszke vagyok a szűkebb családomra. Szerencsés vagyok, hogy ilyen körülmények közé süllyedtem ideális magzati helyzetemből. Összességében nem minden közeli családtagommal alakult jól a kapcsolatom, de hát választani kell, és az élet nem lehet mindenben lojális hozzám. Legalább tudom, hogy ez a valóság. A pofonok jobban magamhoz tudnak téríteni az életemet eddig kísérő idilli körülményeknél.
De nem is ilyen filozofikus, elméleti dolgokról akartam írni. Azt akartam kifejezni, hogy most jöttem rá arra, hogy szeretem a komolyzenét, és hogy ez mennyire meglep. Nem tudok hangszeren játszani, és az összes zenei tudásom ismeretében kijelenthetem, hogy vonzódásom a komolyzenéhez olyan meglepő mint egy vak ember rajongása a festészet iránt.
De erről sem akartam írni. Valójában arról akartam írni, hogy most már jól vagyok. Elmúlt a szomorú hangulatom. A helyzetem semmit sem változott, munkaügyben semmi, mégis elégedett vagyok. Már megint azok az átkozott hormonok.
Jól vagyok, ez a lényeg. Nem történt semmi különös, de jól vagyok, ezért is írok, hogy gyakoroljak, hogy gondolkozzam. Csak azért, hogy írjak.
