Szomorú vagyok. Maga a tény nem meglepő, csak az, hogy ilyen hamar jelentkezett ez az érzés. Egy kicsit álságosnak látszik előző heves bejegyzésem fényében. Azt hittem, hogy a nyelvvizsga után van 1-2 hetem, mire leeresztek. Nem számoltam a hormonokkal.

A hormonok igen erős, hosszan tartó (nem, nem frissességet) érzelmeket tudnak belőlem kiváltani. Egyszer csak azt érzem, hogy haragszom, durcás vagyok. Ilyenkor szinte várom az alkalmat, hogy legyen rá okom rámordulni bárkire. Indokot keresek, a hangulatom előzményét, hogy azután következményét a környezetemre tudjam zúdítani. Amióta felismertem ezt a mechanizmust, próbálom visszafogni magam. Elsősorban azért, mert leginkább csak őt bántanám, másodsorban pedig nem szeretek igazságtalan lenni.

Feltételezem, hogy derűs hangulataim vagy pozitívabb érzelmeim is sok esetben a hormonaimnak köszönhetők. Ezek okát kevésbé szoktam kutatni. Azért nem mondanék le a hormonaimról, de teljesen kikészítenek ezek a hangulatok. Most szomorú vagyok, megint a semmiért, és nem tehetek ellene semmit. Talán jó lenne sírni, de akkor meg nem tudná, hogy mi bajom van. Biztosan furcsállaná, meg aztán bedagadnának a szemeim, és sajgósan fájnának. Az lesz a legjobb, ha megvárom, amíg elmúlik ez a hangulat is, mint a többi. Milyen szomorú.