Már két hete küszködöm a vággyal, hogy írjak. Történtek dolgok, és még fogalmazgattam is magamban, hogy miként fogom tálalni őket, de aztán belesüppedtem az olvasásba (no meg persze a lankadatlan és erőteljes munkakeresésebe), és nem tudtam erőt venni magamon. Az előbb viszont belémcsapott a villám.
Ezt talán ne vegyük szó szerint. Az érzés egyenetlen intenzitású hullámokban tör rám. Még nem is tértem magamhoz teljesen. Fel sem fogtam. Végre választ kaptam. Olyan választ, amelynek tartalmában sohasem kételkedtem - bár a forma kedvéért megpróbáltam.
De kezdem az elején. Kilenc hónapra rá megszülettem, és hála a szocializációnak megtanultam valamennyire a szabályokat, és megtanultam írni és olvasni (ez utóbbi kettő lesz a lényeg). Imádtam olvasni mindenfélét, sok időt töltöttem egyedül, és imádtam kettesben lenni egyedül magammal- most sincs másként. Persze szeretem az embereket is, vagy csak elviselem őket. A lényeg az, hogy harmadikos általános korom óta - akkor látogattunk el az osztállyal a könyvtárba, ahol be is iratkoztunk - rengeteget olvastam. Tényleg mindenfélét. Eleinte meséket, majd ifjúsági regényeket, sok-sok ponyvát és szépirodalmat. Olyan értékes könyveket, amelyekre az irodalomórákon már csak említésnyi idő volt, vagy még annyi sem. Ha megragadta a fantáziámat a stílus vagy a történet, akkor befaltam. (Ez nem teljesen igaz. Emlékszem, hogy az Anna Karenina köteteivel másfél hónapig osztottam meg az ágyamat, miután olvastam belőle néhány tucat oldalt. Azután végül persze befaltam:)
Vissza a lényeghez. Tiniként mindenki elképzeli, hogy mit szeretne megvalósítani az életében - persze, hogy híres és gazdag lenni, vagy valami hasonló. Én is elképzeltem, bár sohasem fogalmaztam meg teljesen. Nem mondtam el senkinek, csak nemrégen neki - szerencsére nem nevetett vagy gúnyolt ki. Most itt van: írni akarok, és nem is akárhogyan, nem is akármit. Értékeset és szórakoztatót, valami fontosat akarok írni. Meg jót. A téma és a forma még nem világos. Sokáig azt hittem, hogy prózai alkat vagyok, de lehet, hogy a végén kiderül, hogy a líra közelebb áll majd hozzám. Már nem lepődnék meg (nagyon).
Szóval először 16 éves korom körül írtam. Néhány töredéket meg egy egészen jól sikerült Romhányi József-féle versváltozatot. De tudtam, hogy nem vagyok elég felkészült rá, inkább csak olvastam szüntelen sokfélét. Lehet, hogy képes lettem volna akkor is elfogadhatóan írni. Elvégeztem a középsulit, utána szerencsére fősulin - majd egyetemi szinten - többek között foglalkozhattam az irodalommal. Imádtam azt az öt kínszenvedéssel, tanulással, kávézással és nevetéssel teli évet. Az államvizsga után azonban a vonat forró, kánikulás kocsijában ülve rájöttem, hogy becsaptak. Úgy éreztem, hogy nem foglalkoztam eleget, nem tanultam eleget az irodalomról, egy csomó minden kimaradt. Nehéz elmagyarázni, mivel általában túlzsúfoltak voltak az óráink, és egy csomó kötelezőt meg szakirodalmat adtak fel, amiket én majdnem maradéktalanul elolvastam vagy megtanultam.
A suli után eltelt néhány hónap, és azóta majdnem egy év, és egyre jobban rá kellett döbbennem, hogy ha írni akarok, akkor itt az első és utolsó esély. Szerencsére írtam is az államvizsga környékén és után néhány szösszenetet. Az egyik elég jól sikerült, Lélekpiac címet adtam a novellának. Elküldtem több olyan ismerősömnek, akiket szerintem megillet ilyenféle bizalom. Voltak köztük irodalmat értők és nemértők. Nem mind válaszolt, sőt, talán a nemértők közül többen olvasták el. Nem csodálkozom, bár nem vártam, hogy ennyire nem kíváncsiak. Legalább van még mit tanulnom az emberekről. Mindegy. Általában jó kritikákat kaptam tőlük. A műveimet felraktam egy amatőr művészeti honlapra is, hogy az ismeretlenek szétszedjenek. Nem teljesen így történt, ezért hosszas tépelődés után elküldtem a Lélekpiacot annak az embernek, akit ismerek annyira, hogy tudjam, nem fog hazudni, és a véleményét tényleg elfogadhatom.
Féltem elküldeni essznek (a személyiségi jogok védelme érdekében szerepljen így) az írást, utólag meg is bántam. Eltelt másfél-két hónap, és ma, pontosabban egy órája kapom a választ. És itt a lényeg!!!! Vannak ugyan hibák az írásban (nyelvi-stiláris), a befejezés rövid és furcsa, de egy kis változtatással szerinte bármelyik irodalmi folyóirat közölhetné!!!!! Még a kidolgozás is színvonalas. Ezt nevezem:)
Azt nem tudom, hogy fogom-e javítani, hogy tudom-e, meg meg fog-e jelenni, de most nem ez a lényeg. Beigazolódott, amit sejtettem magamról. Nem biztos, hogy tehetséges vagyok, de egy jó művet akkor is írtam, még ha nem is tökéleteset. Egyelőre ez elég. Kimerültem, de boldog vagyok. Azt hiszem, hogy most válaszolnom kell essznek valamit, talán meg kellene köszönnöm, hogy foglalkozott velem. Van egy másik írásom is, ami elég jó, de nem ennyire. Vagy szerintem nem ennyire, de azt már nem fogom elküldeni neki. Biztosan nem. Csak megköszönöm neki, hogy foglalkozott velem. Valamit ugyebár reagálnom kell. Az ilyen dolgokhoz sohasem értettem. Igen, most fogok neki írni. Vagy később, amikor már egy kicsit lecsillapodtam. Igen, később.
