A hidegfront egy kis enyhülést hozott, úgyhogy ezen a hőmérsékleten már tudok újra gondolkodni, persze még nem tökéletesen, ezért most nem logikus gondolatmenetek fognak következni. Csak belemarkoltam az egyes gondolatfolyamaimba, és a kiragadott részeket dobom fel erre a felületre (vagy kenem fel őket az ujjbegyeimmel).
Múlt héten 3D-sen megnéztük a Shrek harmadik részét. A 3D most jobban tetszett mint korábban (Akkor a Jégkorszak dínós részét néztük meg). Maga a film is tetszett. Ötös skálán erős négyest adtam neki. Jobban sikerült a második résznél, és harmadik változat létére tényleg élvezhető volt. Jó ötletre épült, és mérsékelten humorosra sikerült.
A hétvégén a Balatonon voltunk. A víz 30 fokos volt, a nap már csak játékosan harapdálta a bőrünket, mivel csak délután négykor mentünk ki. Kábé három órát voltam bent egyfolytában. Azt hittem, hogy túl meleg lesz a víz, de tévedtem. Évek óta nem esett ilyen jól a fürdés. Szeretem a Balatonvíz illatát. Talán a Balatont szeretem a legjobban a természetes vizek közül.
A kellemes hétvége ellenére vasárnap délután megint szomorú lettem. Nem ez a pontos kifejezés. Inkább csak rámszakadt a valóság. Nem teljes súlyával, de azért éreztem. Szomorú, frusztrált, boldogtalan és csalódott voltam. Elkeseredett, még este is. Elalvás előtt mindig beszélek neki egy órán keresztül, néha megböködöm az oldalát, hogy figyel-e. Szokott. Néha morgolódik amiatt, hogy beszélek, és hogy hogyan, miről beszélek. Néha élvezi, de legalább nem tart hülyének a gondolataim miatt. Már olyan is előfordult, hogy amikor nem kezdtem el beszélni elalvás előtt, akkor ő szólalt meg először. Tegnap nem. Pedig reménykedtem benne. Ő nagyon zárkózott, és dacára fél évtizedes ismeretségünknek, egyáltalán nem ismerem. Sajnos nem vagyok túl figyelmes vagy türelmes, általában nem tudom megvárni az a két percet, hogy magától megszólaljon, hanem rögtön belekezdek egy újabb monológomba. Persze lehet, hogy két perc után sem szólalna meg. Az eltelt évek dacára csak nemrég jöttem rá, hogy egyáltalán nem ismerem. Ösztönösen tudom, hogy jó ember, értékes, érzékeny, gondoskodó. De csak tippelni tudok arra, hogy miként vélekedik az egyes dolgokról. Csak sejtem, hogy mit szeret, mi taszítja. Szerintem nem tévedek, de tőle is hallani akarom. Ha elzárkózik előlem, az nem megoldás, és ezt már egyszer elmagyaráztam neki. Persze próbálkozik, és tényleg egyre jobban kezd kinyílni. Tegnap este azonban nem kezdeményezett beszélgetést. Elaludt enélkül. És délután a kocsiban, amikor hazafelé jüttünk, szintén csendben maradtunk. Pedig utazás közben is szoktam neki monologizálni.
Azért nem hiszem, hogy feladom az erőlködést, de kifogytam a gondolatokból. Egyre azon kapom magam, hogy szépirodalmat akarok neki felolvasni. Nincs mit elmondanom, de a beszédkényszeremet valahogy ki kell elégítenem, ezért kölcsönveszem másoktól a tartalmat (egyre jobban kezdem megérteni a posztmodernt). Azt hiszem Hasek Svejkje megérett egy újraolvasásra. Még gimiben olvastam először, és akkorákat röhögtem rajta, amilyeneket addig csak a Rejtő-könyveken. Bátyám, vé haragudott is rám emiatt, pedig miatta olvastam el eredetileg a Svejket. Vé három évvel idősebb nálam, és egy időben elolvastam az ő kötelezőit is irodalomból, és elmeséltem neki a tartalmat. A hétvégén őnek olvastam fel Poe A Vörös halál álarca című hétoldalasát. Ez az egyik kedvenc novellám Poe-tól. Őnek is tetszett. Számomra meglepetés volt. Az a sok gyönyörű összetett mondat, az a passzív szókincset aktivizáló választékos megfogalmazás! Maga a történet elég egyszerű, elég logikus, de ötletes. Körülbelül emlékeztem is rá. A nyelvezete viszont tényleg csodálatos. Eddig fel sem tűnt. Hiába, Babits fordítása.
És itt kanyarodjunk vissza a kezdetekhez. Azért koptatom gyakrabban a billentyűket mostanában, mert nincsenek ötleteim, csak írásingerem. Valójában Finnország óta alig íram, az pedig még tavaly volt. Essz levelei óta az írásingerem erősödik, de nincs ihletem. A gondolataim minősége maximum csak egy blogfelületnek felelnek meg (már amennyire). Jelenleg van néhány ötletem, meg ötletfoszlányom, és jónéhány félbemaradt novellám. Ezeket is be kellene fejeznem. Amit eddig írtam, elég jól sikerült, csak valahogy nincs erőm folytatni őket. Talán félek, hogy elrontom. Kettő írásomnál is éppen a párbeszédeknél akadtam el. Tényleg folytatnom kellene őket, de most nem vagyok olyan hangulatban.
Most szomorú vagyok és kiábrándult, és nincsenek gondolataim és nincsen mondanivalóm. Tegnap este Babits fordításán gondolkodva eszembe jutott Pilinszky Négysorosa.
Négysoros
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
[1946] 1956
Valamiért nagyon szeretem ezt a verset. Szomorú a hangulata, nyugodt, beletörődő. Majdhogynem érzelemmentes. Szerintem talán ezért kavarhat fel az olvasóban olyan sok érzelmet, hiszem a versbeli beszélő a saját haláláról ír, mintegy odaveti kijelentésként az utolsó sorban, miután magányos, szomorú képeket fest le tárgyilagos hangnemben az előző három sorban. De nem akarom elemezni a verset, csak tegnap eszembe jutott a plakátmagyány kifejezés, és ma muszáj voltam újra elolvasni az írást. Hiányzik az irodalom.
