Amitgondolsz...

Azt hiszem, hogy eddigi életem során anyunál jobb megfigyelőképességgel rendelkező emberrel még nem találkoztam. Hosszasan, figyemesen fürkészi áldozatát. A hosszú percekig tartó szótlanság után azonban kimondja rövid, de egyértelmű ítéletét.

Persze a leggyakrabban minket, a családtagjait szokta megfigyelni. Ha nem talál változást - a mi esetünkben ilyesmi is előfordul -, akkor az ítélet elmarad. Szerencsére. Engem körülbelül negyed-, vagy félévente szokott jobban górcső alá tenni. Körülbelül a tél közepén vagy december derekán - ez az időjárástól is függ - anyu szerint elhalványulnak a szeplőim. Azután körülbelül márciusban az első néhány igazán napsütéses nap után az elhaványult szeplőim újra erőre kapnak, és körülbelül augusztus végéig élénken virítanak az arcomon. Sajnos ez csak az arcbőrömmel van így, a vállamon lévőket néhány igazán csúnya leégés után már nem befolyásolja holmi napfény: egész évben a vállaimat díszítik.

A "Hogy előjöttek/eltűntek a szeplőid!"-del kezdődő ítéletek eddig csak ritkán zavartak. Mint ahogyan az sem bosszantott, hogy a bőröm mellett a hajam is változtatja a küllemét az évszakoknak megfelelően: a napsütéses hónapok alatt a hajamat néhány szőke melírcsík díszíti még akkor is, ha egyébként nem sokat tartózkodom a szabad ég alatt. Télen persze a szőke árnyalatok hozzásötétednek a többihez.

És végül ott vannak azok a vélemények, amelyek így kezdődnek: "Te híztál/fogytál!" Az előbbi ítélet azért elkeserítő, mert ragaszkodó természetemből fakadóan minden egyes grammnyi súlyfölöslegemtől nehezen válok meg - leggyakrabban megesik rajtuk a szívem, így végül rajtam marad az összes felesleges kilóm. Ha viszont anyu szerint fogytam, az azért bosszantó, mert addig ezek szerint kövér voltam - legalábbis kövérebb mint a megállapítás pillanatában. Pedig én szinte mindig jól érzem magam a bőrömben: ducin és kevésbé ducin is.

Valójában nem is ezekkel az ítéletekkel van a legfőbb baj. Anyu nem akar vele megbántani, és nem is teszi. Inkább arról van szó, hogy a kinyilatkoztatásai sajnos vagy szerencsére mindig helytállóak, és mindig akkor hangzanak el, amikor a legkevésbé számítok rájuk. Főleg a kiszámíthatatlanságuk miatt vannak rám nagy hatással. Mint tegnapelőtt is.

Szülőlátogatás - éppen a fárasztó, kiábrándító, megalázó és kudarcokkal teli hetemet ecseteltem nekik csalódottan, keserűen, indulatosan. Gondolatfolyamomat egy "Milyen ráncos lettél!"-hez hasonló megállapítás vágta el. Ez új.

Anyunak igaza van persze mint mindig, de a kijelentés váratlansága miatt már megint meghökkentem. Eddig csak testileg öregedtem. A ráncok az arcomon jelzik, hogy az élet már megkezdte a lelkemet is. Érzem is, de nem tudok védekezni ellene. Ezentúl már csak remélhetem, hogy a legközelebbi mustra alkalmával anyu mondjuk csak kövérebbnek és nem ráncosabbnak fog találni.

A kezem tele van mindenféle piperével. Keresem a narancssárga kistáskát, hogy beledobálhassam őket. Nem találom. Minden szobában nagy a fejetlenség, a szekrények nyitott ajtókkal és fiókokkal csúfoskodnak. Tartalmuk a földön, a székeken és az asztalokon van mindenféle rendszer nélkül vegyítve.

Az albérletem az előzőektől eltérően eléggé tágas. Apró ablakai vannak ugyan, és napközben is sötét, de az előtérből (ez valójában egy kisebb szoba, amely  egyszerre  szolgál konyhaként és étkezőként) két lakószoba is nyílik. Több ajtót nem látok a lakásban, de biztosan kell lennie egy fürdőnek is. Hiszen itt laktam sokáig. Csak sejtem, hogy Egerben vagyok. Azt viszont nem tudnám megmondani, hogy egyedül vagy ővel , és meddig éltem itt.

Csupán azt tudom biztosan, hogy késő este van, hiszen égnek a lámpák. Én meg éppen elhagyni készülök ezt a meleg és kellemes fészket örökre. Ezért is pakolok. Ezért is van minden szekrény kifosztva. Tudom, hogy ésszerűtlenül kezdtem neki, hiszen először a ruhákat kellene, de annyira izgatott vagyok! Már régóta várok erre a percre: utazom. Oda. Újra. Végre!

Érzem, hogy itt az idő, pakolni kell, mert nemsokára indul a gépem. Egyedül fogok utazni, mint mindig. Ő nincs velem. Már ott van. Oda nem mehetünk együtt. Oda mindenki egyedül utazik. De az biztos, hogy ő ott fog várni a kijáratnál. Addig azonban még be kell pakolnom. És még mindig nem találom a táskát. És hirtelen eszembe jut, hogy azt sem tudom, hogy miféle ruhákat kellene magammal vinnem. Kezeimből eltűnnek a piperék, és rájövök, hogy akár most azonnal, mindenféle csomag nélkül is útnak indulnék. Hiszen szabad vagyok! Üres kezeimet a plafon felé (vagyis az ég felé, csak a plafon és a tető útban van) nyújtom, arcomat is felemelem, szemeimet becsukom: lélekben már ott vagyok. És boldog vagyok.

De elmúlik a pillanat, váltóruhát azért vinni kellene. Kinyitom a szemem, átmegyek a nagyobbik szobába, amely a két foteltól és a sok kacattól már eléggé zsúfolt. Ráadásul itt van mindenki, aki fontos nekem. Csak azok, akik szeretnek engem. Persze nem ismerem fel őket, de érzem, hogy ők azok: a családom és az ismerőseim. Akikkel ezeket az utolsó órákat (vagy perceket? nem tudom, mennyi időm van még) együtt szeretném tölteni. Segítenek a ruhaválasztásban. Most egy napsárga, puha anyagú, lenge ruhát mutatok nekik. Nagyon csinos. Úgy döntünk, hogy ezt mindenképpen magammal viszem.

Csak nyári ruhákat pakolok a bőröndbe. Nem tudom, hogy meddig fogunk ott maradni, ráadásul itt még tél van (valószínűleg ott is). De tudom, hogy nyárra kell készülnöm.

Ott ismét önmagam lehetek. Egyedül magammal és ővel. Azóta vágyom oda, hogy eljöttem onnan. Amikor először landolt földjén a repülőm, biztos voltam benne, hogy hamarosan elmúlik az a boldogségérzetem, amelyet az első perctől kezdve éreztem pusztán amiatt, hogy ott lehetek. De ez az újdonság varázsának feltételezett boldogság sem egy óra, sem egy hét elteltével nem múlt el. Még akkor sem, amikor másodszorra jutottam el oda. Azóta vágyom vissza. És most végre indulok.