HTML

Amitgondolsz...

"Mi legyen a neve?" "Amit gondolsz." - A blogcím tehát így született. Nem valami ötletes, de elég bő és kényelmes ahhoz, hogy bármi beleférjen. Elsősorban ujjgyakorlatnak szánom. A lényeg, hogy írjak, amihez persze gondolkozni kell, ami jó.

Friss topikok

  • Don Pármezán: Gárdonyi Ágnes egy beszéd-pojáca! Az m1 híradóiban kb. egy éve már, hogy feltűnt és azóta is bossz... (2019.12.04. 19:57) Abszurd a közmédiában
  • napraforgolanyka: Melyik volt az az irodalmi folyóirat, amelyikre előfizettél? Én az Esőt szoktam megvenni, ez egy n... (2011.05.08. 22:06) Előfizetés
  • napraforgolanyka: Milyen világ? Ebből a szempontból mindenképpen undorító...Én sem értettem sosem, hogy miért az jut... (2011.04.06. 21:42) A múlt folytatása
  • come (törölt): Ez gyönyörű! Össze is futott a könny a szememben. (2010.10.06. 15:23) Első évforduló
  • racionalized: nekem a két Pablo Picasso meg a Akseli Gallen-Kallela: Lemminkäinen's Mother, 1897 tetszett a legj... (2010.10.05. 17:56) Ateneum Art Museum, Helsinki

Linkblog

Az az érzésem, hogy lassanként nekrológokkal lesz tele ez a blog. Pedig szívesebben írnék most már a születésről. Csakhogy ismét a halál tette tiszteletét - ezúttal - Emm bácsinál.

Emm bácsi nem rokonom, viszont gyerekkorom egyik magától értetődő szereplője, alakja volt. Ő volt mamáék harmadik szomszédja, akinek a kertjében korai cseresznye termett. Emm bácsi sokszor söpört a ház előtt, mindig sötétkék kötényt viselt. Keskeny, mosolygós arca és huncut tekintete miatt gyerekkoromban mindig Mekk Elekre emlékeztetett, pedig nem is volt szakálla. Vézna alakját szinte minden nap láttam a szemközti kocsma felé csoszogni. Idővel egyre lassabban és egyre ritkábban.

Végül Emm bácsinál ma kora reggel tiszteletét tette a halál. Ő  talán észre sem vette, hiszen még aludt. Szerencsés vég. Hiszen a halál sokkal kegyetlenebb is tud lenni. Ettől függetlenül szomorú. Így enyészik el lassanként a gyerekkor hajdani szilárd és varázslatos világa.

Szólj hozzá!

Milyenek is voltak az elmúlt hónapok? Volt részem sikerben és kudarcban (nagyon sok kudarcban). Rengeteget fejlődtem, szereztem tapasztalatot is, és valamivel nagyobb lett az önbizalmam. Izgalmas és értelmes munkát végeztem. Ezzel együtt megismertem sokféle embert és személyiséget. Nem utolsó sorban bővült az önéletrajzom is.

Összességében életem egyik szép fejezete zárult le ma (pontosabban pénteken lesz az utolsó gyakornoki napom). Szerettem.  Hogy lesz-e valamikor folytatása, azt ma még nem tudom. Most annyi bizonyos, hogy kipróbálok egy merőben más területet immár nem gyakornokként, hanem alkalmazottként.

Sajnos körülbelül ugyanazt kell írnom most is , mint pár hónappal ezelőtt. Nem tudom, hogy meg fogok-e felelni az elvárásoknak. Remélem, hogy az előző helyemhez hasonló barátságos módon fogadnak majd, és segítőkészek lesznek (eddig legalábbis ezt tapasztaltam). Én mindenesetre igyekszem majd. Nincs kétségem afelől, hogy sokat fogok tanulni, fejlődni a következő két hónapban. És hogy mi lesz azután? Sajnos ezt sem tudom. Talán nyitok egy újabb fejezetet egy újabb területen.

Szólj hozzá!

Vér szerinti rokonaink személye talán az egyetlen olyan dolog, amiért nem mi vagyunk a felelősek. Másrészről a rokonainkon sem múlott, hogy éppen a mi személyünkért áldhatják (vagy átkozhatják) a sorsot, az isteni szférát vagy a véletlenek összjátékát egy életen keresztül.

Érdekes kérdés ugyan, hogy ki a felelős, de ettől függetlenül a testvér testvér, a szülő szülő marad. És a távolabbi rokonaink között ugyan lehetnek bolondos nagynénik/nagybácsik, éretlen unokatestvérek és kifejezetten ellenszenves  vagy különcködő távoli rokonok, de ők a rokonaink, akikkel évente legalább egyszer-egyszer összefutunk valamelyik családi eseményen, vagy a többi rokon által hallunk róluk.

Igen, rokonaink zömével ilyen felületes kapcsolatunk van, és persze nem ismerjük meg mindőjüket egyformán az évek során. És akkor váratlanul jön a hír, és már ott állunk a temetésen a gödör szélén az egyházi sablonszertartáson (általában a kevésbé vagy egyáltalán nem vallásos életet élt elhunytnak is intéz ilyet a rokonság - gondolom - biztos, ami biztos alapon). És a temetés után folytatódik az élet. Elhunyt rokonunkkkal a jövőre nézve már nem tervezünk, nem számolunk. Áthelyezzük a vele átélt élményeket és beszélgetéseket az emlékeinkbe. És az idő előrehaladtával sajnos egyre több rokonunk alakját kell előhívnunk az emlékeinkből. Persze továbbadhatjuk őket az újonnan születetteknek. Őrizzék ők őseiket a mulatságos vagy szomorú történetekben.

Mi, akik pillanatnyilag még itt vagyunk, hiányoljuk a halottainkat. Kötelességszerűen helyettük is elvégezzük lezárult életük értékelését a rendelkezésre álló adatok és információk felhasználásával. Sohasem lehetünk elégedettek az eredménnyel. Ugyanis rendre kiderül, hogy a drága rokont a halál éppen akkor érte, amikor még annyi terve volt. Esetleg a sors csúnyán elbánt vele, és halála miatt a kárpótlás elmaradt. Vagy a halála előtt került éppen egyenesbe az élete. A halál sosem jön jókor - tapasztaljuk ezt az összes halottunknál. Hiába számoljuk át ezerfélén. Legfeljebb tompíthatjuk a tényt az ilyenekkel, mint: de legalább teljes életet élt/nem szenved tovább.

Az igazság az, hogy hiányoznak. Pedig nem is ismertük őket igazán vagy nem olyan mértékben, ahogyan kellett volna.  Itt hagytak minket. Az igazság az, hogy emiatt egy kicsit haragszunk is. Hiszen anélkül hagytak itt minket, hogy legalább egyikük halála példázta volna azt, hogy a rokonaink elvesztése - legyen szó bármilyen kiállhatatlan jellemről is - nem hagy bennünk örök hiányérzetet és bűntudatot.

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása