Amitgondolsz...

Néha úgy tűnik, mintha az emberek állandóan ünnepelnének és emlékeznének. Az állami , a vallási és egyéb ünnepek mellett ott vannak a családi ünnepek és persze az évfordulók. És az már csak elhatározás kérdése, hogy ezen felül mit ünnepel az ember. Mert minden héten meg lehet ünnepelni például a hétvégét egy pénteki bulival vagy a vasárnapot egy szentmisével.

Az évfordulók persze fontosak, és számon kell őket tartani. Ma ő és én egy évfordulót ünnepeltünk, méghozzá az elsőt. Egy évvel ezelőtt melegen sütött a nap, az ősz késett, ezért a fák lombjai még inkább zöldek voltak mint sárgák. Szép, tökéletes nap volt. Persze ideges voltam, melyik menyasszony nem az? Nem voltam bizonytalan, biztos voltam benne, hogy jól döntöttem (volt rá egy egész évem, hogy megbarátkozzam a gondolattal).

Végül sikeresen túljutottunk ezen a szeptember végi napon, és azóta 365 másikon. Még mindig úgy érzem, hogy jól döntöttem. A kapcsolatunk folyamatosan fejlődik, finomodik. Az első évben a legfontosabb dolog, amire rájöttem, hogy a házasság különbözik a szimpla szerelemtől. Ez utóbbi ugyanis ösztönös, és a szerelmesek bár ideális esetben idejük java részét együtt töltik, a házasságnak van egy határozottan nem ösztönös, tudatos oldala. Van egy olyan része, amelyen akár az egész házasság sikere múlhat. Persze a házaspárok is elmehetnek közös programokra, de előtte egy helyről indulnak, és utána is egy helyre térnek haza. Minden napjukat együtt töltik, és minden együtt töltött perccel egyre több oldaláról ismerik meg a másikat. Sajnos ebbe az egyre több oldalba a jellemhibák is beletartoznak, sőt hátrányos tulajdonságaink csak ekkor kerülnek igazán felszínre. Hiszen az udvarlási fázisban természetesen az előnyösebb vonásainkat mutattuk a másik felé.

A házasság hosszú évtizedei alatt viszont apránként szembesülnünk kell azzal, hogy életünk nagy ője, a hajdani daliás herceg bizony szép lassan pocakot eresztett, és már nem férne bele rég megrozsdásodott páncéljába. (Igaz, nem is akar.) A tekintetében vagy egy-egy jellemző gesztusában, mozdulatában viszont ott van ő. Nem a fiatal, daliás herceg, hanem az az ember, akivel azt a sok évnyi sikert és kudarcot átéltük. A társunk. Akivel együtt alkotunk egy egészet. És a sok évtizednyi közösen átélt siker és kudarc után csak reménykedhetünk benne, hogy a tekintetünkben vagy egy-egy jellemző gesztusunkban, mozdulatunkban ő is ránk ismer, és nem a hajdani fiatal, gyönyörű királykisasszonyt keresi, és nem is azt a ráncos arcú, kissé meghízott nőt látja bennünk, amivé észrevétlenül váltunk. Hanem azt az embert, akivel együtt tud csak egészet alkotni.

Idegen női szag ült meg a lakás kisebbik szobájában és az apró előtérben. Azokban a helyiségekben, amelyekben a tanítvány megfordult. Ő öccsének ismerőse egyetemre jár, és matekból korrepre van szüksége. Ő heti egyszer foglalkozik vele. Tegnap volt az első óra, és a tanítvány másfél órás itt tartózkodása után az említett lakrészekben a nagyon intenzív idegen női szag még egy órán keresztül érezhető volt.

Ő persze tagadott (hogyne tagadott volna). De ő férfiszaglása nem olyan kifinomult az ilyen dolgokkal kapcsolatban. Én sem tudatosan kerestem, csak hirtelen megcsapott az ismeretlen illat, amikor bementem a kisszobába. És rögtön éreztem, hogy ez az illat női, méghozzá idegen. Azt azért nem mondanám, hogy ellenséges (először azt hittem, de nem volt az). Furcsa. Mintha egyenesen nekem címezték volna. Mintha nekem üzentek volna vele (csak tudnám, mit).

És akkor elgondolkodtam azon, hogy mitől furcsa és női ez a szag, hiszen más nőnemű lények gyakran megfordultak nálunk, de még egyszer sem maradt utánuk ilyen erős, ilyen idegen és ilyen női szag. A szűkebb családunk nőtagjainak (őnek és nekem sincs lánytestvérünk) anyu- vagy mamaszaga van. Ezek ismerős, (testet és lelket egyaránt) gyógyító, megnyugtató illatok, és nem jutna eszembe velük kapcsolatban a női jelzőt használni. Azután ott vannak a barátnők és barátok barátnői. Ők körülbelül az én korosztályomhoz tartoznak, és elsősorban nőneműek (anyaszerepet még nem vettek fel). Mindegyiküknek egyedi illatuk van (valójában minden ember illata egyedi), de ők mégsem női szagot árasztanak magukból, hanem barátnőillatot, amely barátságos, jóindulatú és kedves. Ha már itt tartunk, akkor térjünk ki a gyerekek illatára is, amely élesen elkülönül a felnőttekétől. A kisbabák és gyerekek (kb 8-10 éves korukig) illatának van egy közös jellemzője: az édesség erőteljes bennük. Ez az illat nagyon harapnivaló, tiszta és ártatlan, nincs benne rosszindulat. Ráadásul nagyon intenzív, mert amikor olyan házban járok, ahol kisbaba vagy kisgyerek is él, akkor ez az illat képezi a lakás szagának nagyobbik részét.

A lakásoknak is van egyfajta sajátos illatuk. Szerintem ez keveréke a tisztítószerek, a benne élő személyek és tárgyak szagának. Amennyire meg tudom ítélni, a mi lakásunk szaga (én csak a lakásba való belépésemkor szoktam érezni egy-két lélegzetvétel erejéig) elég kellemes és békés, határozottan jóindulatú. Tegnap este a kisszobában azonban hirtelen érzékeltem a lakásunk szagát, és ez egy ismeretlen szag volt. Furcsa volt, idegen és hideg. Közömbös. A női szag miatt. Nem emlékszem már pontosan az idegen női szagra, de volt benne parfüm (fanyar, frissítő), és nagyon józan és titokzatos volt. Domináns. Kicsit olyan érzésem volt, mintha hirtelen kizártak volna a lakás légköréből, az életemből. Talán így érezhetne egy meghalt személy, ha idővel visszalátogathatna korábbi életének helyszínére.

Mindenesetre furcsa volt, mélyen megrázott, pedig csak egy idegen női szagról van szó, amelynek létezését ő makacsul tagadja. Azt hiszi, hogy féltékeny vagyok. Még azt is felajánlotta, hogy lemondja az órákat, ha zavar engem. Nem vagyok féltékeny, tényleg nem. Megmondanám, ha az lennék. Szerencsére nem vagyok az, és nincs is okom rá. De az idegen női szag kibillentett az egyensúlyomból (a lelkiből). Nem tudom, hogy ez mit jelent. Az a lényeg, hogy hamar távozott a lakásból, és legközelebb csak jövő héten lesz óra. Idővel meg majdcsak megszokom vagy megfejtem a jelentését, és akkor ez az illat többé talán már nem lesz furcsa, idegen női szag.

A most következő gonolatmenetet őnek is felvázoltam ma reggel. Ő végül nem tudott rá választ adni, azt mondta, hogy összezavarodott (most legalább figyelt rám). Valójában ez egy költői dilemma (a költői kérdés mintájára). Nem lehet és nem is kell rá válaszolni. Középiskolás koromban nagyon kedveltem ilyeneket kigondolni, és azután az osztálytársaimnak szegezni őket. Nem, csodával határos módon nem utáltak emiatt. Inkább szórakoztatónak találták őket.

Tegyük fel, hogy van két hadsereg, akik holnap csatázni fognak egymás ellen. Az egyik csapat győzedelmeskedni fog a másikon. A két sereg legyen a fekete és a fehér (vigyázat! Ezek az elnevezések nem hordoznak semmiféle negatív vagy pozitív jelentést. Egyszerűen csak egyediesítő, specifikáló funkciójuk van). Feltesszük, hogy mindkét csapatból legalább egy személy Istenhez (bármely vallás Istenéhez, Isteneihez) imádkozik. Természetesen fohászuk több-kevesebb eltéréssel arra irányul, hogy a másnapi harcban a saját csapatuk győzzön, a másik csapat szenvedjen vereséget/minél több harcosuk haljon meg és legalább saját maguk kerüljék el a halált. Isten hallja az egyidejű könyörgéseket, amelyek tartalma ugyanaz, mégis merőben ellentétes cselekedetet várnak el tőle. Ilyen helyzetben mit tehet Isten? Az alapján cselekszik, hogy ki imádkozott előbb, kinek a hite az erősebb, melyik csapatból imádkoztak hozzá többen vagy hosszabban? Vagy szimpátia alapján? Mi van akkor, ha egyesek végigimádkozzák az este nagyobb részét, de Isten másnap nem avatkozik közbe? Ekkor a virrasztás miatt álmos, dermedt reflexű katonáknak kisebb az esélye az előző estét imátlanul, alvással töltő, kipihent ellenfelekkel szemben. Isten végül úgy is dönthet, hogy átalussza a másnap reggeli harcot, és csak a végén zsebeli be a hasznot: a vesztesektől az átkokat, a győztesektől az áldást.

Ehhez hasonló helyzetek percenként előfordulhatnak. Szerencsére Isten eddig mindig megoldotta valahogy. Csak tudnám, hogyan.