Amitgondolsz...

Csurig töltöd a poharat. Éppen csak belefért az utolsó cseppig. A folyadék felszíne a pohár peremén túlra domborodik, de te óvatos voltál, és lassan öntöttél (bevallom, ismét rólam van szó, de könnyebb neked tulajdonítani egyes cselekedeteket. Ígérem, azért nem fogok rászokni).

Tudtad előre, hogy kockázatot vállalsz, de beléd bújt a kisördög. Ráadásul nem számít, hogy a palackból egyszeri vagy kétszeri önntéssel fogy el a folyadék (legalábbis kifordult logikád szerint), ha egy csepp sem kerül az asztalra. Ha nincs pohárkarika, akkor nem baj. Te meg türelmetlen vagy és lusta, szeretnéd egy öntéssel kiüríteni az egész palackot.

Kockáztattál, és nyertél. Ha túl gyorsan öntöttél volna, akkor természetesen kilöttyent volna a pohárból. De te előrelátó voltál, és lassan, figyelmesen döntötted meg a palackot, és most púpozódik ugyan a folyadék felszíne, de nem csurrant ki egy csepp sem. Győzelem! Most már csak meg kell inni. Persze egy hajtásra nem lehet. Te ránézésre tudod a helyes  stratégiát: először a pohár fölé hajolva felhörpinted a púpos felső egynegyedet. Utána már nyugodtan kézbe veheted a poharat, és tetszés szerint kortyolgatva vagy egyhajtásra kiihatod a maradékot. Oké, hajolnál, csakhogy a pohár egy kicsit túl messze van tőled, a nyakadat meglehetősen szokatlan (és egészségre káros) szögbe kellene fordítanod, hogy hozzáférj. Te persze a kényelmet szereted, nem tudsz megalkudni, kísérted a szerencsédet (meg elég szomjas is vagy, ami azt illeti). Csak tíz centit akarod közelebb húzni magadhoz. A pohár alja azonban egy kicsit hozzátapadt az asztal síkjához (csakis vákuum alakulhatott ki a két felület között valamilyen titokzatos, érthetetlen módon és okból, vagy valami ilyesmi. Sosem voltam jó fizikából). Az ellenállást érezve automatikusan (azaz gondolkodás és ész nélkül) növeled a húzóerődet, aminek hatására a leragadás megszűnik, és a pohár akadály híján megindul feléd. Sajnos túl gyorsan, és a lehörpinteni kívánt réteg (sőt, a pohár tartalmának csaknem fele) átlódul a pohár peremén. A legnagyobb rész a ruhádon és a konyhakövön landol, a maradék pedig egy kisebb tócsaformát vesz fel, miután a felesleg keskeny patakokon keresztül lefolyik az asztal lapjáról a konyhakőre és a papucsodra (ez utóbbi sajnos az a pihepuha, édescicás/kutyás fejformára varrt fajta, amit nem lehet kimosni). Ezek után persze a karikanyom és a kívül-belül ragacsos pohár a legkisebb kár. Kár.

Stresszes, kimerítő nap van mögötted (ami azt illeti, előtted is, de most nem idegesíteni akarlak, csak segíteni abban, hogy egy kicsit ellazulj, úgyhogy a közeljövőt most negligáljuk ez írás erejéig). Szóval egy igazán fárasztó nap van mögötted (igazából nem is te vagy az. Az emlékeimből merítek, és olyan jó érzés, hogy most nem én szenvedek. Remélem megbocsátod). Ki vagy facsarva (nem is , inkább túl, és hol van még a hétvége?!).

Az a fajta fáradtság lepi el végtagjaidat, amelyet inkább végkimerültségnek nevezhetnénk. A tested sajnos túl van az olyan érzéketlen mint egy kő állapoton. Fáj minden porcikád. Nem. Inkább görcsöl. A hátizmaid sajognak, a nyakad megmerevedett az egésznapos feszültség eredményeképpen. A fejed lüktet, a homlokodba és a tarkódba figyelemreméltó szúrások hasítanak bele. De a legrosszabb állapotban a szemeid vannak. Égnek. Fájnak. Szúrnak. Lüktetnek. Érzed, ahogyan az apró érfalakat szinte szétfeszíti belülről az ércsatornáidon végigszáguldó sűrű, piros véred. Minden cseppje drága ugyan, és te sem szívesen válnál meg tőle, és éppen nem is okoz száguldásával olyan nagy fájdalmat. Csakhogy ez a nem is olyan jelentős fájdalom tartós. Türelmes, és nem tágít addig, amíg el nem ér a gyomrodig. Pontosabban nem megérinti: belemarkol két kézzel, és hirtelen a feje tetejére állítja, közben pedig erős nyomást fejt ki rá. És ha ez még mindig nem lenne elég, akkor a szaglásodat is túlérzékennyé és sebezhetővé teszi. Részlegesen kiélesedett érzékelésed miatt sokkal több szagra és illatra figyelsz fel, és ó, jaj! Az illatok is ingerelnek, undorítanak! A kedvenc ételed illata förtelmes, elviselhetetlen szagnak tűnik! Felfordul a gyomrod, ó szörnyű világ! Nincs menekvés, de úgy hiszem, hogy általában egy kis megkönnyebbülést hoz, és amúgy sem volt semmi lényeges (tartalmas) a gyomrodban (amiért kár lenne), hiszen már egész nap kerülgetett a rossz közérzet, és nem sokat ettél-ittál.

Ha túl vagy a hányingeren (megadtad magad neki, vagy legyűrted), akkor most jöhet az ellazulás. Először is dobálj le mindent a pamlagról, hogy kényelmesen odaférj. Ne törődj vele, ha néhány göncöd a padlóra kerül. Most nem számít. Csukd be az ablakokat, a telefonjaidat hagyd egy másik szobában. Tévét-rádiót kapcsolj ki. A fejedet bekötheted egy sállal, hátha segít enyhíteni egy kicsit az őrült nyomást (nekem néha szokott). Feküdj végig a heverőn. Ha úgy kényelmesebb, akkor fejed alá tégy egy puha kispárnát (ne szúrósat vagy keményet!). Égő szemeidet hidegvizes zsebkendővel nyomogasd, miközben másik kezeddel erősen maszírozd orrnyergedet és homlokodat. Ne gondolj semmire. Összpontosíts a csendre, a nyugalomra (mivel a szoba rendetlenségét úgysem látod éppen, zárd ki erre a kis időre). Azután amikor egy kicsit megnyugodtál, és talán jobban érzed magad, akkor lassan megengedhetsz néhány könnyű gondoltatot. Nem bonyolult, felzaklató gondolatmenetet, csak például egy virágot, egy (elhagyatott!) tengerpart hullámzását (nem baj, ha még nem voltál, a tévé alapján biztos el tudod képzelni) vagy egy aranyos kutyust/macskát (kinek mi tetszik). Nemsokára jobban érzed magad, mert mintha éhséget éreznél. Kedvenc ételed illatának felidézésekor a szag újra illattá válik, hányingernek nyoma sincs. Már fel tudnál kelni, de még nem végeztünk. Maradj csak nyugodtan még néhány percet, most próbálkozz gyakorlatibb dolgokkal. Tervezd meg például a hétvégére esedékes házimunkát. Ne sajnáld az időt, részletesen dolgozd ki, hogy közben a feladatokat logikus sorrendbe tudd tenni, hogy minél kevesebb energiádba és idődbe kerüljön a kivitelezés. A tervezéssel sokat spórolsz, úgyhogy nem időpocsékolás, és ne is legyen miatta lelkiismeretfurdalásod. Feszes napirendedbe néhány perc tervezésnek bele kell férnie az eredményesség érdekében. Ha készen vagy a házimunkás gondolatokkal, akkor áttérhetünk a munkahelyedre. Először kezdhetjük a múlttal, vedd át gondosan, hogy mit végeztél. Azután óvatosan áttérhetsz arra, hogy mi van még hátra. Mérlegeld, hogy mennyivel vagy lemaradva, és hogyan tudnád megközelíteni (nem áltatlak, utolérni soha nem fogod) önmagadat. Ha van hozzá erőd (mire idáig eljutsz, már biztosan lesz), akkor próbálkozz itt is tervezéssel a házimunkához hasonlóan. Ha ez pillanatnyilag túl sok lenne, akkor elég, ha egyelőre csak stratégiákat válogatsz össze.

Éhséged erősödik, és most már szomjas is vagy. A borogatásod felmelegedett, és a derekadnak is egyre kényelmetlenebb a mozdulatlan testhelyzeted. Mocorogsz. A borogatást óvatosan lehúzod a szemedről, de a szemhéjaidat még csukva tartod. Vársz. A görcsök és a feszültség mostanra már mérséklődött, és a fejfájásod sem erősödik a fejed mozgatásától. Lassan kinyitod a szemed, a fény nem bánt. Inkább csak éhes vagy. Felülsz. Egy kicsit még kába vagy,  de lábra állsz, és elindulsz. Újra. Hiszen annyi minden tennivaló vár még rád ma (és holnap).

Rengeteg érzelem finom árnyalatát idézheti elő másokban egy kedves, önkéntelen gesztusunk. A reflexszerű megnyilvánulások bája abban rejlik, hogy anélkül cselekszünk, hogy átgondoltuk volna tetteink okait, következményeit. A megfelelő időben azt tesszük és/vagy mondjuk, ami az adott körülmények között helyesnek tűnik, és amit ugyanakkor helyesnek is érzünk (véletlen tökéletes pillanatok). A számításmentes viselkedés személyiségünk magjából szökik felszínre meglepve mindenkit, elsősorban önmagunkat.

Mert bár természetesen jónak, önzetlennek (és egyértelműen jobb sorsra méltónak) feltételezzük magunkat, ezek a bizonyítékok hirtelen rámutatnak arra, hogy tényleg van bennünk valamiféle jóság, önzetlenség (és ezért jobb sorsra lennénk méltók). Ha van hangulatunk és időnk elgondolkodni önkéntelen, kedves gesztusainkon, akkor engedjük, hogy a jóságunk  bizonyítéka felett érzett elégedettség és öröm szétáradjon egész valónkban. Egy kicsit ijesztő érzés, hiszen ha természetünk naposabbik oldala a személyiségünk résein minden éberségünk ellenére így a felszínre tud törni, akkor mi van a sötétebbik részünkkel?

Nem szeretjük azt feltételezni, hogy van bennünk valami eredendően gonosz, önző jellemvonás, amely meggyőz minket arról, hogy jobb sorsra vagyunk érdemesek. Nem fogadjuk el, hogy van bennünk egy ilyen rész is, amely ugyanúgy szerves része énünknek, mint az általunk olyannyira áhított naposabb rész. Tagadjuk, és félelmetes még elgondolni is, hogy ez a gonoszabbik, önző énünk is ugyanúgy a felszínre szökhet mint a másik. Tagadhatunk végsőkig, figyelmen kívül hagyhatjuk a bizonyítékokat, de életünk során akkor is állandóan viaskodunk, harcolunk sötétebb ösztöneink ellen. Főként emiatt követjük (vagy legalábbis próbáljuk betartani) az emberi és isteni törvényeket. Ha pillanatnyi győzelmet aratunk magunk fölött, az erősíti önnön jóságunkba vetett hitünket. Erősíti azt a részünket, amelynek létezéséről állandó megerősítésre van szükségünk. A roszabbik részünk létezésével sajnos bizonyítékok nélkül is tudatában vagyunk (ha őszinték vagyunk önmagunkhoz). El kell fogadnunk, hogy szerves részünk a sötét oldal is, de ez nem jelenti azt, hogy ne harcolhatnánk ellene. Talán ez a küzdelem érlel értékesebb emberré bennünket.