Amitgondolsz...

Megint írnom kell. Nem tudom mit.  Talán azt, hogy kánikula. Igaz is, régebben meg arról akartam írni, hogy vihar, eső, árvíz.

Nagyon szeretem a viharokat, a nyári jégesőt, a villámcikázásokat. Persze csak bentről jó hallgatni a cseppek tetőkopogtatását. Sajátos hangulatot hozhat magával egy álmos, délutáni esőzés. Végül azért nem írtam meg, mert a sok csapadék súlyos árvizet okozott, és tönkretette sok-sok ember életét. Az esőnek örülni ilyen helyzetben ízléstelen és kegyetlen lett volna.

Most meg itt van a kánikula. Hőségriadó. A meleget nem szeretem annyira mint az esőt. Persze ezt a témát sem kellene kommentálnom. A földeken a korábban az árvíz miatt kirohadt, megsárgult hajtások mellett épen maradt növények most biztosan kiszáradnak. Az emberek meg kornyadoznak a hétköznapokban, a szerencsésebbek meg a nyaralásukon a vízparti tömegben.

Jó, zárjuk ki teljesen az időjárást mint témát. Legyen a főzés? Ilyen hőségben? Még enni sincs kedve az embernek, nemhogy főzni. De ha már itt tartunk, akkor sem utazni, sem beszélni, sem lélegezni nem lehet ilyen viszonyok között. Még a gondolkodás is izzaszt. Bosszantó állapot. Írni azt azért tudnék, bár gondolkodás nélkül nem sok értelme van. Az írás ingere megvan. Talán jobban teszem, ha megvárom a gondolatot is, amit érdemes leírni.

Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy a meg nem született emberek hiányoznak-e a világból. A tervezett, de meg nem fogant, a nem tervezett de megfogant emberekre gondolok; mindazokra, akik anélkül haltak meg, hogy megszülettek volna.

A magzati állapot valahol a van és nincs közötti határon található. A téma erőteljes vitákat tud kiváltani az emberekből. Van-e joga (bármilyen), elsősorban van-e az élethez joga egy magzatnak? Sokan úgy tartják, hogy nincs (annyi?), legalábbis a születése előtt. Ellenben egy magzat jogai minden egyes perccel a magzattal együtt erősödnek, a születés tehát csak idő kérdése - ha nem szól közbe senki és semmi.  Ezen a vonalon persze pro és kontra érveléssel még órákig vitatkozhatnánk magunkkal.

A meg nem születettek halálát (nem csak az tud meghalni, aki él?) azért fel kell dolgoznia az érintetteknek, és legalább számadatként szerepelnek egyes statisztikákban. Viszont ezek az emberek sohasem kezdik el a születés utáni életet a többséghez hasonlóan, így nem is hatnak olyan módon a világra mint a többség. Az jutott eszembe, hogy a világ nélkülük is elboldogul, hiszen látjuk, érezzük. Megvagyunk így is. Elvagyunk. Látszólag semmi sem hiányzik, mégis arra kell gondolnom, hogy a világ más lenne, ha ezek az emberek is megszülethettek volna ily módon befolyásolva a világot. Nem tudom, hogy ez a más mit takarhat. Hiányzik valami. Talán az emberiség azon része, amely kapott egy esélyt, amelyet idő előtt elpusztítottak vagy elpusztult valamiért. Egyre gyakrabban hiányolok valami olyasmit, amelyet felfognom, érzékelnem vagy megfogalmaznom is képtelenség.

Körülbelül 58 évvel az első lélegzetvétele után vette az utolsót. Elment közülünk egy gyermek, egy nő, egy asszony, egy feleség, egy társ, egy anya. A gyászszertartás búcsúztatója alapján É személyével meghalt egy nagymama, egy testvér,  egy barátnő, egy munkatárs, egy nyugdíjas. És minden bizonnyal vele együtt halt meg egy szomszéd, egy utas, egy előfizető, egy néző, egy vásárló, és még ki tudja mennyi szerepet töltött be élete során.

Nem ismertem jól Ét. Először néhány évvel ezelőtt ká születésnapján találkoztam vele. Akkoriban még nem voltam ő családjának a tagja. A szövevényes rokoni kapcsolatokat csak akkoriban kezdtem kitapogatni. Gyével érkezett, és emlékszem, hogy gesztenyés tortát sütött az alkalomra. Talán ha pár szót váltottunk a bemutatkozás során.

Később találkoztam vele még néhányszor. Egy temetésen és két esküvőn. Nem ismertem Ét, és szinte alig beszéltem vele. Azt azonban tudom, hogy É személyében egy szerető anyát, egy erős asszonyt, egy jó embert vesztettünk el.