Hazafelé a buszon hosszú idő óta ismét szipogás és hüppögés hallatszott a hátsó sorok felől. A hang forrása ezúttal én voltam. Az ok a szokásos: az élet most is a tőle már annyiszor megtapasztalt módon (hirtelen és váratlanul) fordított egyet a sorsomon. Pesze én már szépen átgondoltam előre mindent, hogyan lesz. Ezt a bejegyzést például egészen pontosan június 15-én terveztem megírni.
Az addig rendelkezésemre álló, körülbelül három hónapnyi idő alatt először is szép lassan szoktattam volna magam a gondolathoz, hogy hamarosan vége lesz, és elkezdtem volna újra az álláskeresést. Emellett érzelmileg és lelkileg tudatosan, körültekintően távolítottam volna el magamtól az egész helyzetet a felesleges sérüléseket elkerülendő. Mert persze ez csak egy munka, semmi több, de nekem ez volt az első munkahelyem, és igen jól éreztem itt magam. Nehéz volt, hogyne lett volna nehéz. Meg néha igencsak ki is fáradtam. Meg megtanultam sírni is. Felnőtté váltam.
Szóval nem volt időm felkészülni, de április 1-jén ismét nyitnom kell egy új fejezetet a Munkaügyi Hivatalban. Pesten. Nem tudom, hogy mihez kezdek ezután. Talán ez a legriasztóbb egy olyan ember számára, aki már a buszról leszállva a kezében szorongatja a lakáskulcsot, hogy ne a bejárati ajtó előtt kelljen a táskájában percekig idegesen turkálnia utána.
Amire biztosan lesz időm: háztartást vezetni, türelmesnek és szeretnivalónak lenni, gondolkodni, blogot írni, gyöngybetűs kéziratot gyártani, foglalkozni máig hűséges másolómmal, gyarapítani (vagy teljesen felfrissíteni) idegennyelvtudásomat. És keresni önmagamnak (ismét) egy taplalatnyi helyet a társadalom értékesebb részében.