Ilyenkor szokás szerint összeölelkeznek a szívek és a lelkek. A testekről nem is beszélve. Leggyakrabban talán még most is személyesen, nem pedig virtuálisan (neten, smsben).
Ilyenkor duzzad a szívünk az érzelmektől, a gyomrunk hasadozik a folyamatos csipegetéstől és a napi három-négyszeri kiadós étkezésektől. Az agyunk bágyadozik a tévé előtt, és bejglit meg mézeskalácsot rágcsálva nevetgél és lazít. Pihen. Lelkünk megtisztulva (a bűnöktől, a negatív szándékoktól, sérelmektől kiürülve, mintegy méregtelenítve) lebeg a karácsonyfa tetjére - többé-kevésbé egyenesre - ügyeskedett csillag/angyalka magasságában.
Persze nem sokáig tart ez az állapot: gyomrunk lassan átrágja magát az űrtartalmát meghaladó anyagmennyiségen, pattanásig feszült szívünkben a fagy hatására újra hétköznapivá zsugorodnak az érzelmek már az első hajnalban munkába menet. Jobb is így, kevesebb helyet foglal el az egész pakk, és könnyebben hurcoljuk magunkkal - már aki mindenhova magával cipeli azt. És akkor itt van a lelkünk is: értelmünkhöz hasonlóan lassan megtelik újra mindenfélével. Lassan elnehezül és megkeményedik, feszültté válik ismét.
Nem tart tehát sokáig ez a különleges állapot, de hiszem, hogy mindekinek szüksége van évente erre a néhány napra, mégha nem is mindenki vallásos indíttatásból teszi. Csendesedjünk el, nézzünk magunkba, tisztuljunk meg. Legalább évente egyszer.
Nekem most nem sikerült. Idén kifejezetten erőteljesek voltak a hétköznapok (mármint a gondok és a problémák), nem tudtam megszökni előlük még erre a néhány napra sem. Emiatt szomorú vagyok. De talán jövőre nagyobb szerencsém lesz.