Amitgondolsz...

Szomorú vagyok. Maga a tény nem meglepő, csak az, hogy ilyen hamar jelentkezett ez az érzés. Egy kicsit álságosnak látszik előző heves bejegyzésem fényében. Azt hittem, hogy a nyelvvizsga után van 1-2 hetem, mire leeresztek. Nem számoltam a hormonokkal.

A hormonok igen erős, hosszan tartó (nem, nem frissességet) érzelmeket tudnak belőlem kiváltani. Egyszer csak azt érzem, hogy haragszom, durcás vagyok. Ilyenkor szinte várom az alkalmat, hogy legyen rá okom rámordulni bárkire. Indokot keresek, a hangulatom előzményét, hogy azután következményét a környezetemre tudjam zúdítani. Amióta felismertem ezt a mechanizmust, próbálom visszafogni magam. Elsősorban azért, mert leginkább csak őt bántanám, másodsorban pedig nem szeretek igazságtalan lenni.

Feltételezem, hogy derűs hangulataim vagy pozitívabb érzelmeim is sok esetben a hormonaimnak köszönhetők. Ezek okát kevésbé szoktam kutatni. Azért nem mondanék le a hormonaimról, de teljesen kikészítenek ezek a hangulatok. Most szomorú vagyok, megint a semmiért, és nem tehetek ellene semmit. Talán jó lenne sírni, de akkor meg nem tudná, hogy mi bajom van. Biztosan furcsállaná, meg aztán bedagadnának a szemeim, és sajgósan fájnának. Az lesz a legjobb, ha megvárom, amíg elmúlik ez a hangulat is, mint a többi. Milyen szomorú.

Bevalllom, hogy előtanulmányokat végeztem, mielőtt belevágtam volna a blogírásba. Elmélet és felkészülés. Másképpen nem is én lennék.

Szóval a kezembe került egy könyv, amely blogrészleteket tartalmazott. Még hiszek a nyomtatott szó erejében, és úgy gondoltam, hogy ezek a blogok biztosan a jobbak közül valók, hiszen kinyomtatták, pénzt láttak benne. Elkezdtem olvasni, de az első száz oldalt sem hagyhattam el, amikor abba is hagytam. Egyszerűen annyira felhúztak a témák vagy a stílusok, hogy úgy döntöttem, a könyv átkerül a 'Nem érdemes tovább olvasni' listámra. Talán 1-2 írás volt, amit jónak találtam stílus és téma tekintetében. Az egyik kis falvak vagy városok, városrészek bemutatásával foglalkozott. Nagyon lebilincselő stílusa volt, pedig nem szeretem a leírásokat. Azután voltak olyanok, amelyek emlékeket dolgoztak fel. Ezek sem voltak rosszak. Volt néhány, amelyik első bejegyzése után azt mondtam, hogy figyelemreméltó, azután a blogoló életfelfogása és a további bejegyzések stílusa erős ellenszenvet váltott ki belőlem.

De a többség már az első mondat után rossz volt. Apró világukba, önző , ablaktalan szobáikba bezárt rövidlátók nyöszörgése és önsajnálata. A panaszáradathoz persze gyakran csatlakozott a gonosz többiek, a kegyetlen világ iránt gyűlölet. Az egész mögött meg ott volt a saját magukba vetett elvakult hit, hogy ŐK, és csakis ŐK (egyedülállóak, különlegesek, értékesek....? - a megfelelő jelzőt tessék idegondolni). Különösen az egyik ilyen nyafogó tizenéves (ki másnak lehetne ilyen naiv világfájdalma) bejegyzései háborítottak fel. Minden egyes írás egy lehetséges öngyilkosság változatát játszotta el. Nagyon béna. Közben sok helyen azon filózott, vajon mikor veszik észre a többiek a neten, hogy nincs ott...

A művészek ilyentén allűrjeit még megértem/elnézem. Megengedhetik maguknak, mert (értékeset hoznak létre, stílusuk van...). Ősi és általános sallang, hogy engem senki sem szeret, és (a többiek közönye meg az elgépiesedett, lélektelen világ....) De gondoljunk csak bele, hogy ha mindenki magát sajnálja, hogy őt senki nem (szereti, érti meg...), akkor bizony mindeki megmarad magának. A szeretet sokkal inkább kölcsönös dolog.  Ha nem így lenne, akkor ezek a kizárlóag önmagukat szerető gyerekek elégedettek lennének. Első lépésként nyugodjunk meg, fogadjuk el a tükörképünket. Ha elsőre nem megy, akkor (átöltözhetünk, megfésülködhetünk...). Ha ezzel megvagyunk, akkor nézzünk körül, hátha meghalljuk valaki szánalmas, önsajnáló nyöszörgését a közelünkben, akinek érdemes lenne kezet nyújtanunk. Hát igen, minden kezdet nehéz...