Sohasem akartam nemzeti, társadalmi vagy vallási ünnepekre pakolni privát ünnepeimet, és ismerve a sors mindig bosszantásra kész hajlamát utólag már magam sem értem, hogy miért lepődtem meg azon, amikor végül mégis egy nemzeti ünnep délelőttjén kötöttünk ki a kórházban (lezárandó az azt megelőző kilenc hónapot).
Nem akarok szentimentális/naturalista részletességgel visszaemlékezni sem a terhességemre, sem pedig a szülésre. Bár annyit meg kell jegyeznem, hogy azok az írók, költők, akik szerint már minden téma és érzés rímbe van szedve, drámaian ki van vesézve vagy epikus alapossággal körül van járva legalább egyszer, azoknak azt kell mondanom, hogy igazuk van (pech). Az írónők és költőnők számára azonban (úgy érzem), hogy van még téma bőségesen. Egy férfi az élete során legfeljebb csak egyszer élheti át személyesen a szülést: a születésekor (a tudomány mai állása szerint legalábbis). Még a nőgyógyászom szája sarka is mosolyra görbült, amikor azt magyarázta, hogy szülés közben mit fogok érezni, és hogy körülbelül mit is kell majd tennem (vak vezet világtalant esete).
Hogy milyen is új életet hozni a világra, szülővé válni? Azt kell mondanom, hogy minden nap más érzések dominálnak bennem: kellemes és kellemetlen érzések az örömtől az aggódásig. Ettől függetlenül életem legkedvesebb élményévé vált (pedig eddig is zömében jobbnál jobb dolgok történtek velem). Úgy gondolom, hogy szerencsés, aki átélheti. Mert ugye tudjuk, hogy a férfiak adott esetben sokkal (gyakran túlzottan is) nőiesebb nők tudnak lenni (lélekben és testben egyaránt) mint mi, akik eredetileg is annak születvén esetleg nem mindig kívánjuk kifejezetten hangsúlyozni megjelenésünkben ezt a tényt. A szülés azonban egyelőre még a mi kiváltságunk, a férfiaknak meg ott van a szülőség, ami azért cseppet sem kisebb feladat, sőt a terhesség és a szülés időtartamát a szülőségéhez viszonyítva meghatározóbb is.
És hogy miért csak most írok erről? Mert úgy éreztem, hogy most jött el az ideje; éppen ma, halottak napján, amikor az előzetes emberi számítások szerint szültem volna, ha a sors (esetemben Isten - hála legyen neki) nem ránt egyet az idő ráncain, hogy előbbre lökje az időben ő és én első utódját.