Amitgondolsz...

Hát igen. Most következne az a rész, hogy miért is szép és jó és érdemes megfeszülni ezért a hivatásért. A mai nap után azonban sajnos azt kell mondanom: nem tartom elékpzelhetetlennek, hogy  ez a másfelől valójában egy újabb egyfelől.

A régen volt papot, orvost és tanárt megillető tisztelet mára annyira megrendült, hogy a pályakezdőnek úgy kell kiharcolnia magának. És ha szerzett is belőle valamennyit, azt foggal-körömmel kell védenie, mert a legkisebb figyelmetlenség jelére a kivívott tisztelet képes elenyészni egy másodperc alatt.

E szélmalomharc közepette pedig ott vannak azok az aprócska sikerek és örömök, amelyek reményt, erőt adnak. Az értelmes, hálás tekintetek, a tehetséges elmék. Akikből lesz valaki, akikből lassanként ember születik.

Egyfelől hajnalban kelek, és délután érek haza. Étkezés után nekiülök készülni a következő napra. Körülbelül éjfél felé kezd leragadni a szemem, ekkor alszom néhány órát hajnalig.

Röviden ennyi is lehetne a summázata a munkahelyemen eltöltött másfél hétnek, de  a beszámolónak sajnos még korántsincs vége. Hiszen a hétfőre már hétvégén elő kell készülnöm. Elvileg persze úgy lenne a legjobb, ha a hétvége alatt már az egész következő hétre fel tudnék készülni. De ez még akkor sem megy, ha nem akarom megváltani a világot. Pedig a pályakezdők mind világmegváltási szándékkal néznek hivatásuk elé. És sajnos ez a hajlam bennem is megvan bizonyos mértékig. Csakhogy nem bírok egyhuzamban heti 168  órát lehúzni  (nekem legalább ennyit kellene a munkámmal foglalkoznom ahhoz, hogy valamennyire elégedett legyek a teljesítményemmel). Szükségem van egy-egy lopott délutánra vagy félórára, amikor újra önmagam lehetek: egy elégedett, nyugodt alak a téli napsütésben.