Ahogyan visszaolvasgattam a korábbi bejegyzéseket (szánalmas), rájöttem, hogy kitűnően tudok a semmiről írni, bár szórakoztató a stílusom - ezt teljes elfogultságom tudatában állítom -, és pont. Ilyen vagyok, egyszerű eset, bár volt kitől tanulnom (anyu például gyermeki lélekkel tud egy-egy bohókás orrszarvú- vagy cicaformára nőtt krumplinak örülni).
De hagyjuk az érzelgősséget. Most következzék az előző coming out-hoz hasonló, vélhetően még felháborítóbb beismerésem. Nem akartam bevallani, de már itt motoszkál napok óta az ujjaimban. Szóval voltam a könyvtárban. Már hetek óta húztam, de végül visszavittem a könyveket. Köztük egy olyat is, amit nem olvastam. Nem ő volt a hibás, hanem én. Tökéletes könyv volt (a címét már ezért sem fogom elárulni): antológia, tele novellákkal. Magyar íróktól, kemény kötésben a legjobb minőségű tartalommal; fehér, vastag, jó minőségű lapokkal. Élvezet volt lapozni, bár előttem nem sokan olvashatták, és nem voltak benne egyedi bejegyzések sem. Miután elolvastam az első novellát (ezt éppen az egyik kedvencem írta), rájöttem, hogy nem fogom elolvasni a többit. Most nem. Az antológia két szempont szerint lett összeválogatva. Elég annyi, hogy nem akartam balladákban szembesülni a szomorúsággal vagy a lemondással. Nem akartam, hogy a képzeletem megelevenítse ezeket az érzéseket. Most nincs hozzá kedvem.
Egyenesen kimondom: nem olvastam el egy könyvet, amit korábban teljes meggyőződéssel olvasás céljából vettem ki a könyvtárból, és nem ez volt az első (vagy utolsó) ilyen eset - ezt teljes elfogultságom tudatában állítom -, de egyszerre bőven elég egy ilyen megrázó beismerés.
Még nem olvastam újra ezt a bejegyzést, de gyanítom, hogy ezesetben a stílusom nem lehetett valami szórakoztató. Azt azonban még mindig tartom, hogy a semmiről írni: azt kitűnően tudok.