"Felpócolt vánkosokkal a háta mögött ül az ágyban, enyhén leereszkedő mosollyal nézve zavaromat. Egy sápadt nő egy kis szobában."
Vannak könyvek, amelyeket mindig tervezünk elolvasni (erről olvass bővebben Italo Calvino: Ha egy téli éjaszkán egy utazó c. regényének első néhány oldalán). Na ez a regény, vagy gyászszöveg pontosan ilyen volt számomra, éveken keresztül bujkált a tudatomban. 18 évesen az irodalmi szöveggyűjtemény utolsó lapjain találkoztam először vele. Már az első pillanatban megfogott a látványa, a fekete keretben félig üres lapok, és a szövegrészek eltérő tipográfiája. Úgy emlékszem, hogy az első (néhány?) oldalt közölte a könyv. A szövegrész követhető és cselekményes volt, kellőképpen emészthető, köznapi megfogalmazású, de egyedi stílusú. És rögtön oda is írtam a gondolatbeli 'Feltétlenül, még ebben az életben elolvasandó könyvek' listám aljára. Aztán jött a felsőoktatás...néha elő-elő vettem, forgattam a régi szöveggyűjteményt, és eszembe jutott, hogy még ez is ott van a listán.
Végeredményben csak most, 7 év elteltével jutott eszembe megint - mázli: éppen a könyvtárban -, hogy akarom ezt a könyvet. Nagy szerencse, hogy az eltelt 7 év alatt rengeteg megrázó és szörnyű élményt szereztem a - főleg fiatalabb, zömében múlt századi - írások olvasása közben, meg persze tanultam is a miértekről, hogyanokról és az értelmezési lehetőségekről, szóval az elméletről.
Nagy szerencse, hogy csak 7 év elteltével olvastam a teljes művet. Így azt mondhatom, hogy a szöveg posztmodern, és hogy nem lepett meg, sőt sokkal posztosabbat vártam, mint amilyen. A bevezetőben találnuk egy "többek között" felsorolást arról, hogy a szöveg mely más írók műveiből tartalmaz pontos vagy módosított szövegdarabokat. Tehát, ha valahol ismerős a fordulat, a stílus, akkor az nem véletlen, és szerencsés esetben ezek előhívhatják az általunk korábban olvasott művet annak minden aspektusával. Bevallom, én a felsorolt szerzők kb felétől olvastam valamit/valamiket, de csak egy vagy két helyen találtam olyan részt, amely mintha ismerős lenne. Eszerint tehát ez a szöveg olyan olvasott olvasót kíván, amilyen én nem vagyok, és sokunk nem vagyunk (talán csak a szerző?). Persze félreértés ne essék, ettől eltekintve még lehet érteni és értelmezni az olvasottakat valamiféle módon. Egyébként a szerző a bevezetőben elfelejtette közölni, hogy a világirodalomból való szövegrészeket eredeti nyelven - mert idegennyelvű mondatok is vannak a szövegben -, valakinek a magyar fordításában dolgozta-e be a szövegbe, esetleg ő maga fordította magyarra ezeket.
A fentiektől eltekintve jónak találom a művet, amelynek nemcsak a címe találó. A történet ennyi: meghalt az anya, és a fiú visszaemlékszik a temetésre, a testvérei és apja, a gyászolók viselkedésére, kórházi látogatásokra, a haldoklásra és még sok egyébre emlékállítás vagy emlékezés céljából. Néha ezen eseményeket több variációban olvashatjuk, eljátszadozik azzal, másként hogyan történhetett volna, és mindeközben én úgy éreztem, hogy iszonyatosan egyedül van, és talán csak az anya-fiú kapcsolat volt igazi, őszinte; de az utolsó találkozásokkor már az anya is csak haldokló, mégha groteszk módon humort csempész is az anya és a saját alakja köré az utolsó jelenetben, amely azután az anya utolsó mondataiban megríkathat. Az elbeszélő személye (a gyászoló-emlékező fiú) többször megváltozik, és az anya vagy más művekből származó szereplők helyzetében találjuk magunkat. Az időrendben és a cselekményvezetésben se várjunk semmilyen rendszert, úgy következnek azok egymásra, mint a gondolatok szoktak. Néha értelmetlenek a sorok, szerintem talán ilyen hirtelen váltásokkor kellene, hogy behívódjanak más művek, szövegek jelentései, amelyek talán érthetőbbé tehetnék az egészet. De itt kivételesen nem az a cél, hogy mindent tudjunk.
Összességében úgy vélem, hogy ha nem bántjuk a szöveget, és a fentieket megfontoljuk/elfogadjuk , akkor egy értékes művet olvashatunk, amelyet többször is elő kell majd vennünk újraolvasás céljából. Én legalábbis már odaírtam a 'Még ebben az életben újraolvasandó könyvek' listám aljára.